Segítene valaki kiigazodni ebben a helyzetben?

A helyzet az, hogy van egy fiú és egy lány. A fiú évek óta szerette a lányt, a lány erről nem tudva élte boldogan az életét. A fiú nem mert közeledni a lány felé. Úgy döntött inkább legyenek ismerősök, mint hogy elutasítsák és kellemetlen legyen, mikor találkozik a lánnyal. Részben viszont abszolút esélytelennek látta, hogy akármi is legyen.

Néhány év múlva a fiú gimibe ment. Itt már félig-meddig sikerült nem gondolni a lányra, de következő évtől ő is oda ment tanulni, így azóta ugyanolyan reménytelen a szerelme, amit így már el sem tud nyomni. Nagyjából 2-3 év kellett ahhoz, hogy elnyomja valahogy mégis az érzéseit és lebeszélje magát a lányról, hogy nem hozzá való, úgy is nagyképű a csaj, túl cicababásan viselkedik. Ezek az érvek nem mindig állták meg a helyüket, de így legalább azt elérte, hogy nem szerelemmel gondol a lányra. De végül mégis rájön, hogy teljesen fölösleges bebeszélni magának a hülyeségeket(hogy nagyképű a lány, cicababás, stb), mert igazából mindig úgy gondol a lányra, hogy "de jó lenne most is vele lenni". Azóta is minden nap eszébe jut és arra gondol, milyen reménytelen az ügy, már semmiképp nem lehet az övé. Addig várt, hogy a fiú is és a lány is kellemetlennek érzi egymás jelenlétét és a lány TALÁN valamennyire szégyenli is, hogy ismerőse a fiú. De a fiú nem tudja, hogy a csaj tényleg szégyenli és talán mintha úgy gondolna a fiúra, hogy "Jaj már megint ez a gyerek", vagy ezt csak a fiú képzeli be és a csaj normális ismerősének tartja a fiút.

Gondolom nem mondok nagy újdonságot, ha elárulom, hogy ez a bizonyos fiú én vagyok. Már annyiszor átrágtam magam ezen és már nem tudom, hogy most akkor mi van. Ez milyen szerelem? A lány tényleg utálhat már? Mittegyek? Próbáljam elfelejteni? Mi a megoldás?

18/F