Miért csinálhatja ezt egy fiú?

Ó, ha olyan könnyű volna elfelejteni! El tudjátok képzelni, micsoda kötelék alakult ki így, ha olyan ő, aki a távolból gitározik ha rosszkedvű vagyok, és olyan mint egy dzsinn, egy pillanat ha kéred, megteszi. Aztán mégsem tesz erőfeszítést, hogy láthasson, engem meg leporol ha én ajánlkozom fel és bénító létbizonytalanságban tart - fogalmam sincs mikor láthatom újra.

Nagyon szeretem őt, de úgy érzem ez nem fer. Oly sokat adott, törődött velem... És ez az egész olyan, mint a legintenzívebb romantikus regény, ami már szinte valószerűtlenül "virágillatú", de eközben ez egy be nem teljesült boldogság. Én pedig csak remélek, és bízom benne és a jövőben.

Most ő csak egy szellem, és tényleg nagyon köszönöm neki a bókjait, meg a kedvességét, az összes szép szavát, és a gitárját, de - egy idő után mindez hitelét veszti... Értitek...

Nem lehet vele táncolni, nem lehet becsalni a szobámba úgy, hogy a szüleim ne tudják meg, nem lehet pizsamában vagy hálóingben lenni vele, nevetni és fagyit enni az ágyunkban késő éjjel. Én ezekre vágyom igazán.