Akinek hasonló problémája van vagy volt, segítene nekem?

Sziasztok

22 éves srác vagyok,főiskolás vagyok(elvileg végeztem volna már,de csúsztam ilyen-olyan okok miatt),aktívan küzdősportolok minden nap,vannak barátaim,eljárok szórakozni időnként.Mostanában fogalmazódott meg bennem,hogy azt érzem,mintha nem lennék idevaló erre a világra,mikor haverokkal vagyok,jó kedvem van,tudok hülyülni,de mikor hazaérek és egyedül vagyok,olyan szintű magány tör rám,hogy rengetegszer megfordul a fejemben az öngyilkosság...egyszerűen mostanában nem tudok semminek örülni,úgy érzem,hogy semmit sem érek,a sport sem megy úgy ,ahogy szeretném,mivel nem tudok koncentrálni edzésen,mert folyton a problémák jutnak eszembe és egy -egy megjegyzést vagy rossz szót olyan mélyen a szivemre tudom venni,hogy hónapokkal ,sőt évekkel később is benne van a fejemben és egyből el tudja rontani a hangulatomat...folyton rossz gondolatokat járnak a fejemben,félek attól,nehogy elveszítsek valakit a szeretteim közül,ez biztos azért van,mert gyerekkoromban kb. 6-7 évesen meghalt édesapám és én találtam rá holtan fekve és soha nem beszéltem ezt ki magamból,és mára már olyan szintű szorongás és félelem van bennem,amivel egyszerűen nem tudok megbirkózni...a problémáimat soha nem beszélem meg senkivel,nem is tudnám,mivel szégyellek beszélni az érzéseimről,nem tudok már sírni sem,bár sok mindenen el tudok érzékenyülni,nagyon empatikus ember vagyok,,de egy kiadósat évek óta nem sírtam...érzem ,hogy egyre inkább gyülemlik bennem a stressz és a feszültség,mégsem tudok mit tenni ellene...próbálok pozitívan gondolkodni,de a sok negatív gondolat úgy elnyomja ezeket,hogy hiába,pedig most kezdtünk el egy közös vállalkozást régi barátaimmal és úgy néz ki,hogy összejön amit tervezünk és nem lesznek megélhetési gondjaink,mégsem villanyoz fel annyira,hogy ettől alapvetően megváltozzon a hangulatom jó irányban...lassan 2 éve nincs komoly barátnőm,mert szinte napról napra rosszabb embernek látom magam,aki semmit sem ér,és ha belenézek a tükörbe,úgy vagyok vele,hogy biztos nem kellek senkinek,pedig rengeteg pozitív visszajelzést kapok a külsőmmel kapcsolatban is,helyesnek tartanak,mindenki odavan a testemért is,amiért persze gyerekkorom óta edzek,hogy ilyen legyen,én mégsem akarok belemenni egy kapcsolatba,mert nem tudom elképzelni,hogy valaha is szerethet engem valaki, és elfogad olyannak amilyen vagyok...de persze hogyan is várhatom ezt el,mikor én sem tudom elfogadni önmagamat olyannak,amilyen vagyok?!...nem tudok megnyílni senkinek,szüleimmel szinte nem is beszélek,mert nem nagyon vannak közös témák,nem tudok jókedvűen beszélni velük,pedig ez nem volt mindig így...ha társaságban vagyok,gyakran elvörösödöm egy -egy kérdés miatt,ilyenkor még a szemem is érzékenyebb lesz és bekönnyezik és iszonyat kínosan tudom érezni magam és hát persze az embernek milyenek a haverjai,még rátesznek egy lapáttal és én ettől még kellemetlenül érzem magam,ilyen szituációk miatt már randizni sem merek lányokkal,pedig gyönyörű barátnőim lehetnének és senki sem érti,miért nincs senkim régóta...kár,hogy nem látnak bele ilyenkor a fejembe,mert úgysem fogom tudni senkinek elmondani mindazt ,ami bennem van és azokat a gondokat amik felgyülemlettek bennem az évek során,képtelen vagyok az érzéseimről beszélni...egyszerűen nem megy..és sokszor üvölteni és zokogni tudnék férfi létemre annyi fájdalom van bennem,de tudom,hogy senki sem ért meg,akinek nincs hasonló gondja...biztos furcsán hangzik,de belefáradtam az életbe, a nehézségekbe,hogy mindenért harcolni kell,hogy az ember napról napra él és nem tudom azt mondani,hogy boldog vagyok,de szerintem sosem voltam igazán boldog,ismeretlen érzés...Akinek hasonló problémája van,írhatna,hogy hogyan lehetne ebből kimászni,mert szeretnék változtatni rajta és tudom,hogy igazából nem ilyen ember vagyok.