Mit tehetnék ez ellen?

Egy igen komoly plátói szerelemről van szó. A két évnyi vágyakozás, önmarcangolás, szenvedés következtében érzelmileg teljesen visszafejlődtem egy óvodás szintjére. Meglátok valakit, és legyen akármilyen jóképű, mindig hozzá kezdem el hasonlítgatni, pedig ő nem kifejezetten helyes, férfias gyerek, arcra és testre sem, csupán arról van szó, hogy rohadt nagy, pozitív kisugárzása van. Nem csak azok felé nem tudok nyitni, akik újak, de olyanok felé sem, akikért a fél vesém odaadtam volna azelőtt, hogy őt megismertem. Nem tudatosan zárkózom el, mindig adok esélyt a fiúknak, és van, akivel jól érzem magam, tetszik is, de valami sosem az igazi. Belsőleg is elkezdem összehasonlítani őket, az épp aktuális srác hiányosságait keresem, amik benne megvannak. Rengetegszer jártam már úgy, hogy vonzódni kezdtem valakihez, jó volt vele együtt lenni, beszélgetni, de szerelmes nem tudok lenni. Ha valamelyik megcsókolt, megölelt, mindig azt kívántam közben, bárcsak ő lenne az. Voltak barátaim ez idő alatt, viszonylag rövid kapcsolatok, hiszen csak hitegettem magam, hogy én szeretem őket vagy majd beléjük szeretek, de semmi. Hiába akartam, nem jött össze, hiszen ez nem így működik. Azt hittem, már nem szeretem, de most, hogy olyan srác közeledik felém, akiért 3-4 évvel ezelőtt mindent megtettem volna, és ez nem vált ki belőlem semmit, csak még nagyobb hiányt a másik felé, kezdek egyre jobban kételkedni, lehet, hogy még őt szeretem. Már két éve így megy ez, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, vagy ne hallanám a hangját, ne látnám a mosolyát magam előtt, pedig az idei évben összesen háromszor találkoztunk. Kicsit félek, mert a közeljövőben elég sokat fogunk, talán még jobban összetörök, még jobban leamortizálódok érzelmileg. Mit tehetnék? Köszönöm!

21l