Mi van akkor, ha valaki tényleg totális szerencsétlenség?

Olvasom lejjebb a "jaj, elmúltam már 20 éves", egyedül fogom feldobni a bakancsot?" szintű kérdéseket. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy miért siratják sokan magukat ok nélkül.

Én például több szervi rendellenességgel születtem, eddig háromszor dobtam be majdnem a törölközőt. Ennek köszönhetően olyan sápadt vagyok, mint egy többhetes hulla, hiába is napoznék (szekálnak is vele). Orvosoknak hála rosszul hallok, plusz 50 kiló se vagyok. Az edzés vagy ilyesmi szóba se jöhet. Van egy haverom, aki ki se léphet a házból, kórházból-kórházba jár és még 18 sincs.

Ők is, én is szegény vagyok, mint a templom egere.

És még meg vagyok fejelve két túlaggódó szülővel is. Na szóval, mit szóljunk mi? Akikre rá van sütve a bélyeg, hogy nyo-mo-rék? Sokszor mondtam már ismerősöknek, hogy örülök, ha embernek néznek.

Mégis próbálok fősulira járni, hogy legalább hülye ne legyek. De ahogy látom a rózsaszín pólós macsókat és az egekbe szökő elvárásokat... mit tehet az olyan, aki soha nem fog megfelelni nekik? Reménykedjen? Őszintén, mégis miben? Csodában? :)