Aki kockáztat, az tényleg nyer?

21 éves lány vagyok és még nem volt barátom. Ezzel kapcsolatban 2 dolog fogalmazódott meg bennem:

1. Sokszor azt érzem, hogy kimaradok/kimaradtam valamiből, mert ki ne szeretne odabújni valakihez, megpuszilgatni és egyáltalán egy olyan emberhez odabújni, akivel bármit megbeszélhetsz, de mégis több mint egy barát. Akire tényleg számíthatsz, aki biztat egy vizsga előtt, aki felvidít ha szomorú vagy, aki mellett mersz önmagad lenni.

2. máskor meg azt mondom, hogy milyen jó, hogy nincs barátom, mert egy gonddal kevesebb(tudom, hogy ha valaki gondnak tekinti a barátját, az már régen rossz, de olyan jó egyedül is lenni, főleg, mikor a fejed fölött a hullámok összecsapnak) és nem kell máshoz alkalmazkodni.

Most biztos sokan azt hiszik, hogy a tökéletes herceget keresem és túl magasra teszem a mércét. (Egyrészt tudom, hogy hercegek nincsenek és nem létezik a tökéletesség.)Pedig szerintem az az egyedüli bajom, hogy nem tudom elhinni, hogy én is bejöhetek valakinek s egyszerűen egy láthatatlan fal vesz körül, amit nem akarok lebontani, pedig, tudom, hogy aki nem mer, az nem is nyer.

Felmerülhet a kérdés, hogy ennyi idősen miért nem volt még barátom s sokan ezzel zaklatnak és ,,hű de gáz"jelzőkkel illetik. Persze bánt az ilyen, de inkább vagyok egyedül, mint hogy azért legyen valakim, hogy elmondhassam ,,van mellettem valaki". Én ettől többre vágyom.

Más is érzett már így?

Köszönöm a válaszokat és mielőtt sokan lehurrognának, nem társkeresőnek szántam ezt a pár sort.