Mért érzem úgy, hogy az udvarlás olyan megalázó számomra?

Egy lány panaszkodott nekem msn-en, hogy nála egy fiú nem mert bepróbálkozni, meg milyen gyávák a mai férfiak.

Én nem egyszer úgy érzem, hogy ez az udvarlás dolog, számomra olyan megalázó érzés. Amikor ott beszélek egy lánnyal, amikor ránézek, olyan megalázó érzés jön rám, hogy neki megkel feleljek ahhoz, hogy szeressen engem.

Bizonyítani kell neki, meg taktikák kellenek a vetélytársak ellen, előre kitalált történetekkel kell készülni, hogy ne fulladjon be a beszélgetés.

Aztán ott van a viselkedés, meg a beszédhangnem, meg az arcmimika meg a testmozgás, és még az külön rátesz a lapáttal, hogy ennek összhangban kell lennie, ráadásul még természetesnek hitelesnek kell, hogy tűnjön.

Ott van a lány barátnői, velük is megkel találni a tökéletes összhangot, nem nagyon nyomulni rájuk, hogy ne úgy tűnjön, "majd az egyiknél talán bejön", de ha nem nyomulsz náluk akkor elküldik a fiút, mert ő gyáva, és még is mit képzel, nem tiszteli a legjobb barátnőmet.

Aztán egy lányt is nem kicsit befolyásolja a barátnői véleménye az adott fiúról.

Most jön a slusz poén, amikor a lány kikosaraz valami gyenge ürüggyel. A klasszikus eset ilyenkor, "legyünk csak barátok", "nagyon tetszel, de ne rontsuk el a jó baráti viszonyt", aztán a bunkóbb fajtából "veled soha nem fogok járni, mert ronda vagy!", "mit képzelsz, te meg én? - hülye vagy!", "pfff de gáz ez a pasi+valami firka a külsejére".

Az elutasítás után következik, hogy a barátnői a fiút a háta mögött kuncognak, elkezdenek róla pletykálni.

De ezzel még nem is volna annyit bajom, de mért nem lehet olyan világ, ott vannak a nők, és választják ki azt akik nekik tetszik.

Én nem akarok egy lány kedvébe se járni, hogy ez miatt, meg plusz a pénzemért is szeressen, na ilyen lány nem kell.