Van itt olyan, akit feljelenett az exbarátnője/barátja zaklatásért? Hogy élte túl?

na heló... gond van... pár hónapja feljelentett az ex, zaklatás a címszó...

a probléma az, hogy azóta nem megy az életem, nem tudom élni az életem, mert vannak közös helyek, ahol összefuthatunk, és ráfognák, hogy miatta mentem ki...

de ez még csak a jéghegy csúcsa... az egészségi állapotom kegyetlenül megromlott, és suli/melónak is lőttek, legalábbis kaptam pár hónap haladék (meló)...

lesz tárgyalás, az tuti, bár hogy mikor, az egy orbitális kérdőjel (és ez is aggaszt, mert amíg nem záródik le, hatósági úton, addig magamban sem fog menni), és attól tartok, ezeknek mindnek vége lesz...

a gond az, hogy igazából nem zaklattam ezt a... "lányt", csak egyszerűen elege lett belőlem, és feljelenett, hogy még véletlen se keressem a közeljövőben... hazudozott fűt-fát a rendőrnek, belevonta ismerőseit, akik ellenem vallottak, szóval védve van több oldalról...

úgy érzem, nincs esélyem ezek ellen küzdeni, és ahogy telnek a hetek, úgy fogy el minden erőm, minden életkedvem.

igazából én a "jófiú" kategóriába tartozom, ha nagyon tömbösíteni akarok (értve ezalatt, hogy sosem volt a törvénnyel problémám), és egész egyszerűen nem nagyon bírom ezt elviselni, a megaláztatást, az aljas hátbatámadást.

és ugye szerettem, vagy talán még szeretem (ez lenne a legrémisztőbb) a lányt, tehát még kegyetlenebb ez az egész, főleg, hogy még azt se kérdezhetem: miért csinálta? mert valószínűleg azt is vinné a tárgyalásra, bizonyítékként (a legbrutálisabb az egészben, hogy "bizonyítékként" lett beadva a szülinapi ajándéka, egy általam készített agyagbábú)...

nem kertelek, egész életemben, úgy érzem, érzékenyebb voltam az átlagnál, legalábbis érzékenyebben reagáltam le a dolgokat, amit gyengeségnek tituláltam, ezért is most szerintem nehezebben bírom, mint általában mások...

gyakran már azon kapom magam, hogy azt sem tudom, szinte, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok. társaságkedvelő voltam, és most már nem tudok senkivel sem beszélni, szégyen-nem szégyen, gyakran elönt a düh, a tehetetlenség és az élárultság érzése, néha pedig írtó szánalmasan a földre rogyva bőgök, mert nem értem, miért tette ezt.

ráadásul, ami volt tehetségem, dolgokhoz, eltűntek, elvesztek, őszintén szólva néha azon kapom magam, mi a fenéért élek én egyáltalán, mert úgy érzem, nincs jövőm ezek után, nem tudok szeretni már, nem tudok egész egyszerűen épelméjűen gondolkodni és fogalmazni (ahogy például látszik ebből az ömlengésből is, bocsánatot is kérek érte)...

úgy érzem, mintha megölnének, vagy megöltek volna, és minden egyes nap csak tovább taszítana a sírba, és nem tudok talpraállni, mert ha talpraállnék, kirúgnák a lábam alól a talajt.

szerintetek mit lehet csinálni? hogy lehet ezt kibírni? hogy lehet ezt a nőstényszörnyet kiégetni magamból? hogy lehet elviselni, hogy néha-néha látok megnyilvánulásait pl. neten, és látom, mennyire jól elvan, mintha mit sem tett volna... egyszerűen azt sem akarom, hogy elvigye ezt az egészet ennyivel, mert megölte a jövőm, a tehetségem, a kapcsolataim, és a szellemi/lelki/érzelmi épségem, mondjuk úgy, hogy az életemet.

bocs, ha zavaros, ha önsajnáltatónak tűnik, vagy bármi ilyennek, de csak ennyit tudtam kipréselni magamból. mit tennétek a helyemben?