Van egy hosszabb történetem, mi a véleményed róla?

Volt/van nekem egy lány barátom, aki nekem nem jött be a megismerkedés idején. Kb. egy éve kezdtük jobban megismerni egymást, ami bő fél évig jól ment, megosztottunk egymással sok-sok mindent.

Annak a lánynak van egy olyan "rossz szokása", hogy a külvilág számára összemosódik nála a pasi és a barát (itt valóban barát, tehát mint lelki társ vagy hogy jellemezzem..) fogalma. Úgy ölelt át, olyanokat mondott, amit az ember a szerelmesével tesz. Persze beleszerelmesedtem, róla ábrándoztam, ódákat zengtem róla, noha próbáltam a leghamarabb kiszeretni belőle, mert ő csak egy lány-barát (korábban azt gondoltam, mi a mintapédája vagyunk a fiú-lány barátságnak). Elég rosszul ment a dolog, míg végül bevallottam neki a dolgot, aztán elmondtam azt is, hogy az általa közölt reakciók miatt történt mindez.

Aztán én lettem a rossz, mert megjegyeztem (építőszándékkal) a hibáját a hölgyeménynek, mint ahogy egy baráthoz illik (mert egy barát a rosszat is elmondja, hogy ezzel segítsen a társának vele). Majd végül ez az érzés átment valamiféle megvetésbe, lenézésbe felé, átértékeltem a dolgokat, és beláttam, hogy ő nem volt egy igazi barát a számomra (pl. nem akart kijönni velem beszélgetni, együtt lenni a születésem alkalmából, meg sokszor nem is miattam jött el valahová, hanem mert egy úriember bejött neki).

Aztán néhány hete arra eszméltem fel (osztálytársam egyébként), hogy olykor nagyon megkívánom, ámbár sose jönnék már össze vele. És ez azért is furcsa, mert előzőleg ilyen nem volt. Úgyhogy most itt tartok, felnőttként egy gyermeteg problémával a vállamon.

Komikus, nemde?