Hogyan szakítsak vele úgy, hogy közben attól félek, hogy a szakítás fájdalmától úgy érzem képes lenne valami hülyeségre, mert annyira ragaszkodik hozzám és igazán szívből szeret?

Megpróbálom röviden leírni a történetet, nem mindennapi sztori. Lényeges dolgok: Én egyedül álló vagyok 27-éves. Ő 2gyerek édesanyja 40éves. Megismertük egymást az interneten és 3 hónapra rá 400km-re elköltöztem a közelébe, (mert úgy éreztem, hogy ő az akire eddig vártam), hogy tudjunk találkozni. Ő akkor házastársi kapcsolatban élt együtt a férjével és gyerekeivel. A kapcsolatuk már évek óta megromlott, csak a gyerekek és a megszokás amiért nem váltak még el.

De közbe jöttem én, erőt adtam neki, hogy nem kell feladni az életét, előtte még a jövő, azért mert van 2 közös gyerekük, még nem kell szomorúságban, begubózva élni az életüket. a két gyerek 15 és18 évesek. El kezdtük árulni a házukat, hogy tudjunk venni egy másikat és én a 2 gyerek + ő egy házba összeköltözhessünk. Imád engem, tiszta szívből ragaszkodik, viszont én nem bírok már arra várni, hogy elmenjen a ház, addig amíg nem megy el, mindig ez lesz, hogy néha eljön és éli közben ki ki a maga életét. Azért jöttem hozzá közelebb, hogy ne legyek magányos, együtt élhessek vele. Nem akarok a gyerekek apja lenni, csak barát, hogy elfogadják, hogy osztozniuk kell velem, számukra egy idegennel az édesanyjukon. Közben én oda jutottam, hogy hiába vagyok itt, hagytam hátra mindent, épp olyan magányos vagyok, mit eddig.

Átértékeltem egy csomó dolgot és azt érzem, hogy hiába kapom meg tőle a mérhetetlen szeretetet, nem tudok tovább várni. És olyan dolgok forognak a fejemben, hogy azok a dolgok, amiket ő már egyszer megélt, PL: saját közös első ház, gyerek, autó stb.... azokat a dolgokat nem úgy fogja megélni ahogyan én. Nekem minden új lesz, neki ez már mind megvolt, nem újdonság. És szeretném ha azokat a dolgokat amiket ő már megélt, úgy élhessem meg én is, hogy azzal akivel megélem, neki is minden épp úgy első élmények legyenek, mint nekem. Men tudom érthető-e, remélem nem fogalmazok túl bonyolultan.

Mindig őszinte voltam vele és ő is velem.

A minap elmondtam neki ezeket a dolgokat és mondtam, hogy ha valami nem változik, ha hamarosan nem bútorozunk össze, nem fogok tovább várni, tovább fogok lépni, bármennyire is fáj nekem is, hogy tévedtem.

A reakciója az volt, hogy teljesen összetört (szó szerint elájult és összeesett) amiatt, hogy bármennyire is szeretné, nem tudja megadni amire vágyom, mert nem rajta múlik, -

(azt mondta magának, hogy teljes csődtömeg, minden hiába volt, hitt bennem, bennünk hogy végig tudjuk együtt csinálni, belőlem a szeretetemből merít erőt)

-, hanem azon, hogy sikerüljön eladni a házat, mert addig nem tudunk venni másikat. Nekem nincs rá pénzem, hogy másikat vegyek, de segítek eladni, ahogy csak tudok.

Csak közben én ebbe belefáradtam, eredményt nem látok és nem akarok tovább várni, mert félek attól, hogy éveket adok az életemből és az sem biztos, hogy a gyerekek el tudnak fogadni az anyjuk mellett.

A mit szeretnék az az, mivel vissza fordítani ezt nem lehet, hogy úgy elválni tőle, hogy lehetőleg ne törjön össze teljesen reményt vesztve, hanem valahogy tudjon túl lépni és szívből megérteni, hogy én szeretnék tovább lépni és előtte is van még lehetőség, csak mással.

Tehát a lényeg, hogy sajnálom és félek, ha elhagyom, csinál valamit magával. És amilyen fantasztikus nő, csak azért mert együtt nem megy, még nem kell feladnia mindent!

Hogy értessem meg ezt vele úgy, hogy közben ne azt érezze, hogy eltaposom, hogy már nincs miért élnie és hogy mindennek ő az oka, hogy értse meg, hogy nem vele van gond, én szeretnék az életemen változtatni!?

Én szeretném továbbra is segíteni, amiben tudom, de külön utakon élve, mintha ez az egész meg sem történt volna.

Megmaradni a legjobb barátnak és hogy a sok szép együtt töltött idő szép emlék maradjon, nem pedig a gyarló vég.

Önző dolog az, ha összetöröm a szívét, mert másra vágyom?

Ha igen, akkor az nem önző, hogy valakivel sajnálatból vagyok?

Magammal is önző leszek, mert ha vele maradok, abból az következik, hogy mindegy mi lesz velem, nem baj ha boldogtalan vagyok vele, csak ő legyen boldog.

Ha együtt maradunk, lesz egy megkeseredett társa, amitől meg ő nem lesz boldog.

Nem tudom mit tegyek, nem tudom hogy legyen. :(

Annyira nem szeretném megbántani, de így élni sem jó!