Huszonéves, egyedülálló lányokhoz szól a kérdés: hogy viseltétek, amikor a (legjobb) barátnőtök bepasizott, és alig jutott rátok ideje?

Húszas éveim közepén járok, egy éve nincs már senkim. Igazából előtte sem nagyon volt olyan igazán komoly kapcsolatom, inkább csak próbálkozások. A barátnőm hasonló cipőben járt, neki se volt komoly kapcsolata, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Most viszont lett neki egy kapcsolata, mindennap találkoznak. Én egyrészt nagyon örülök ennek, hogy a barátnőm talált valakit, másrészt viszont nagyon nehéz is ez. Most alig tudunk találkozni, és nehéz elfogadnom azt, hogy most már a párja a legfontosabb az életében. Tudom, hogy ez a természetes, és fordított esetben biztos én is hasonlóan cselekednék. Mégis rosszulesik, bár tudom, hogy a barátnőmnek fontos vagyok azért, csak egyszerűen most már másról szól az élete.

És bevallom, irigylem is őt, mert nekem meg elég zavaros a szerelmi életem, most főleg elég rossz periódusban vagyok ezen a téren.

Még annyi, hogy rajta kívül van még két jó barátnőm, nekik is van kapcsolatuk, de ott talán azért nem olyan feltűnő ez, mert velük régebben is kevesebbet találkoztam, mert nekik általában mindig van valakijük. Míg az emlegetett barátnőmmel napi kapcsolatban voltunk, mert tök hasonló volt a helyzetünk sok éven át (ilyen "örök egyedülállók" voltunk mindketten).

Hangsúlyozom, hogy nem haragszom rá, nincs is miért haragudnom, hiszen teljesen természetes, amit csinál. Csak rosszulesik mégis, hogy mindig én keresem, és ha "épp beleférek" az idejébe, akkor találkozunk. És ezt kezdem már megalázónak érezni. Érdemes lenne beszélni vele erről? Vagy ne akarjam elrontani a boldogságát ezzel? (Még friss a kapcsolata.) Nagyon nehéz kérdés ez szerintem, lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy irigy vagyok rá... de hát emberek vagyunk, az vesse rám az első követ, aki még soha nem irigykedett a barátnőjére. :)