Férfiak, akik hosszabb ideje éltek egyedül, őszintén éreztétek, hogy a társadalom lenéz ezért titeket?

Tinikorban még megvan ez a hozzáállás, hogy "ha van csajod, menő vagy, ha nem, akkor lúzer", de felnőttkorban már szerintem ez sokkal árnyaltabb. Persze még mindig van egy olyasmi, hogy férfitársaságban mindig azokat a sztorikat szeretik mesélni, hogy hogy sikerült felszedni egy nőt, de ettől eltekintve egyéb attribútumok mentén is felnézhetnek valakire, például, hogy milyen művelt, mekkora a munkabírása, mennyit sportol, tesz egy adott közösségért, ezek mind függetlenek attól, hogy van párja vagy nincs.

Én amúgy bevallom, hogy sokáig éltem egyedül, aztán volt egy ideig barátnőm, de igazából csak az idősebb rokonokon láttam azt, hogy másképp kezdtek el rám nézni, mintha egy ilyen "végre látjuk nincs veled semmi komoly gond" érzésük lett volna, a barátaim többsége tudomásul vette, örült, de nem csinált belőle akkora dolgot, ugyanúgy beszéltünk utána is hasonló dolgokról. Néha vannak helyzetek, pl amikor el kell menni egy társas eseményre egyedül, hogy van egy ilyen ferde szemmel nézés, főleg, mert viszonylag jobban keresek, az egyszerű emberek logikája szerint meg csak azok a férfiak nem alapítanak családot, akiknek nem telik rá anyagilag.