Nők, ti ismerkednétek olyannal, aki képtelen megtartani a munkahelyeit 1-2 évnél tovább, mert mindig kirúgják?

El tudom képzelni a választ. De azért kíváncsi vagyok, hátha nem ezen múlna.

Az igazság az, hogy egy olyan szakmát kezdtem el (sőt, egész életemben ez akartam lenni), amihez sok év tanulás kellett egyetemen, meg ott dicsérgettek végig, így azt hittem, minden rendben lesz. Utána kikerültem a cégekhez. Az elején még kimagyaráztam magamnak, hogy biztos nem én vagyok itt a probléma forrása. A harmadik kirúgás után már erős a gyanúm, hogy én vagyok a gond.

Ennek ellenére jól keresek (magamnak legalábbis elég, nem halok éhen), inkább lelkileg viselem nehezen. Ma már nem ezt választanám, viszont a szakmaváltástól meg még jobban szorongok. Szó szerint rettegek attól, hogy váltsak, mert persze vannak 1 éves képzések, de abból úgysem derülne ki semmi. Éveket kellene belefektetni valamibe, mire kiderülne, hogy azt az új szakmát élvezném-e hosszútávon, el tudok-e vele helyezkedni, jól keresek-e vele, ilyesmi.

És persze tudom, azt mondjátok, hogy egy szakmát nem élvezni kell, hanem csak stabilan keresni vele. De ha belegondolok, hogy az életem többségében olyasmit csináljak, ami nem is érdekel, az maga a börtön lenne. És az életem többi részét egy siralomnak élem meg, nem tudok ismerkedni, nincs semmi örömteli dolog, amihez szívesen hazatérték a munka után.