Tényleg nem vagyok normális? Hogyan tegyem túl magam ezen?

22 éves nő vagyok. Van egy 2 éves gyerekem. Több családdal élünk együtt több mint fél éve. Egy bántalmazó kapcsolatból, a gyerekem apjától menekültem a jelenlegi helyünkre. 3 hónapja kb beköltözött egy új család. Szégyen-nem szégyen. Beleszerettem a 16 éves fiúba. Kölcsönös az érzés, tudom, sokat beszélgettünk elcsattant pár csók is, de tovább nem mentünk. Rengeteg közös témánk van, közös az érdeklődésünk, hasonló a humorunk stb. Előtte volt már egy pár hónapos kapcsolatom amiből már előtte kiléptem mert nem működött. És ez a vicc az egészben. Az előző 34 éves volt. Örök életemben 5-10 évvel idősebb férfiak tetszettek, a gyerek apja is 5 évvel idősebb volt. Nem tudom most mi történt, mi fordult meg az agyamban, vagy csak egyszerűen elment az eszem. A lakóközösségnek már rég feltűnt, már amikor az elején még észre sem vettük egymást. Egyszerűen nem tudtunk elszakadni egymás közeléből, tudattalanul is kerestük egymás társaságát, ezért is lett egyre feltűnőbb. Természetesen az anyja ellenzi hogy bármi is legyen köztünk amit meg is értek. Előtte nem volt velem semmi baja, hiszen sokszor én adtam enni/inni a gyerekeknek amikor ő szomszédolt munka után és nem főzött. A lényeg az, hogy most no contact van mert nem akarunk bajt egyikünknek sem. Viszont nagyon nehéz elviselni még csak nem is beszélhetünk. Most jöttem rá hogy soha nem jött még ilyen természetesen hasonló érzés sem, amit iránta érzek. Persze nagyon szégyenlem is magam, és sajnálom hogy nem vagyok elég tudatos, hogy parancsoljak az érzéseimnek. A fiammal nagyon el van, mint bármely másik gyerekkel, gondolom - ahogy mondták - "mert még ő is gyerek." Nagyon el vagyok keseredve mostanában. Leginkább azért is írom mert nem tudom kivel megbeszélni. De a véleményekre is kíváncsi vagyok. Tudom hogy szinte csak hideget kapok, de rám fér hogy felnyíljon a szemem (gondolom).