Hogyan mondjam meg neki, hogy nem akarom ezt az egészet így, mert jelenleg undorodom tőle?

Régen, még elsőéves egyetemistaként volt egy srác, akivel nagyon sokáig kerülgettük egymást. Nagyon tetszett, én is neki, de én akkoriban komolyat akartam inkább, ő pedig nem. Volt egy néhány hónapos se veled - se nélküled kapcsolatunk (nevezzük barátság extrákkal kapcsolatnak, mert ahhoz áll a legközelebb), amit végül én zártam le, mert kezdtem beleszeretni, amit ő nem tudott viszonozni és ez így csak tönkretett érzelmileg. Ahhoz képest egy elég intenzív "kapcsolat" volt, amit (utólag) mindketten különlegesnek éreztünk sok szempontból.

Eltelt jó pár év, volt egy komoly kapcsolatom közben. Mikor az véget ért, nem sokkal utána újra elkezdtünk beszélgetni. Kicsit mindkettőnkből előjött a nosztalgia azzal a különbséggel, hogy ő ezerszer megbánta, hogy akkor "elengedett" és hogy nem lettünk együtt, akik lehettünk volna, mikor én akartam. Mivel kapcsolatban voltam, nem nagyon reagáltam neki semmire, pedig próbált az életemben maradni ismerősökön keresztül, közösségi oldalakon, stb. Egészen idáig.

Hosszas beszélgetés - flörtölés után végül találkoztunk párszor. Minden olyan volt akkor, mint régen. Csomót beszélgettünk, sétáltunk, megölelt, megcsókolt, ezerszer normálisabb és figyelmesebb volt, mint anno, ami miatt nagyon sokat emésztettem magam korábban. És megtanult udvarolni is. Gyakorlatilag minden úgy alakult, amiről anno álmodoztam, amiben reménykedtem, hogy egyszer viszonozva lesz. Úgy éreztem, ebből ezúttal valami jó is kisülhet. Egyértelműen komolyabban vett és máshogy állt hozzám, miközben a többi jó dolog korábbról megmaradt. Szóval főleg emberileg minden rendben volt. Külsőre sem sokat változott látszólag. Borosta helyett szakálla lett és kicsit férfiasabb alkata, de semmi extra. Már amennyit láttam belőle. Az viszont ugyanúgy tetszett, mint régen.

Az első pár találkozónk után nagyon boldog voltam, még ha csak keveset is láttam belőle (újra). De nagyon pozitív benyomást tett. Megbeszéltük, hogy a régi idők emlékére legközelebb átmegyek hozzá és csinálunk közösen vacsit (anno sok ilyen volt).

Úgy is lett - és itt kiemelem, hogy tényleg vágytam erre az egészre. Nem olyan erősen, mint anno, dehát sokáig nem is láttuk egymást, gondolom érthető. Úgy, hogy volt "múltunk", mégjobban felértékelődött. És itt jött a lejtmenet.

Emberünk ugyanis egy dologban mindenképp változott a szándékai mellett: gusztustalan mód igénytelen lett. Az első találkozókon fel sem tűnt, mennyire, de most sajnos igen. Régebben nagyon összeszedett és igényes volt, szerettem nála lenni, pedig mindketten kolisok voltunk. Szerettem az illatát, hozzábújni, nagyon vonzódtam hozzá és ez volt bennem akkor is, mikor erre az estére igent mondtam. Hiszen első alkalommal minden olyan jól indult.

A lakás, amiben lakott, tiszta kosz volt. Látszott, hogy minden csak felületesen lett összetakarítva, "összehúzva", behányva valahova, hogy ne legyen szem előtt. Nem volt gusztusom csinálni bármit abban a konyhában őszintén szólva. És ha ez nem lenne elég, ő is... Alig bírtam mellette megmaradni, annyira büdös volt, mikor levetette a kabátját (izzadságszag főleg). Anno borotválta a hónalját is, most pedig kilógott a szőre a pólóból konkrétan és tele volt olyan kiütésekkel, amikről sejthető, hogy a higiénia miatt jöttek ki. A konyhában állt a több napos mosatlan-kupac büdösen, a szürke kanapé foltos volt a kosztól és attól, ami ráömlött, a párna az ágyban foltos és sárga volt a kosztól, az ágynemű kajafoltos. Legszívesebben kifordultam volna az ajtón, annyira kellemetlenül ért az egész, de nem akartam szemét lenni, maradtam pár órára. De nem mertem erre terelni a témát. És ez az egész úgy fogadott, hogy állítólag készült rá és kifejezetten rendet is rakott.

Próbált közeledni felém, én meg valami hülyeségre hivatkozva koptattam le, hogy jaj, nem tudom, mi van velem, de most egyszerűen nem megy, nincs kedvem máshoz, korábbról is vannak bennem gátak, bocsi stb. Alig vártam, hogy hazamehessek, konkrétan vakaróztam a gondolattól is utólag. Nem ismertem rá és magamra. Olyan volt, mint akik 3 napos ottalvós fesztiválról mennek épp haza.

És most itt vagyunk. Ő (minden undorom és távolságtartásom ellenére és annak ellenére, hogy semmi sem alakult úgy, ahogy elterveztük) nagyon jól érezte magát és szeretné, ha ez szép lassan alakulna, én pedig azóta is traumatizálva érzem magam. Nem értem, hogy nem tűnt fel elsőre.

Mindent kiirtott bennem ez az egész évekkel ezelőttre visszamenőleg, pedig nagyon bántam, hogy nem lett köztünk semmi komoly anno. És nem hiszem, hogy ezt helyre lehet hozni, hiába lenne egyébként minden rendben.

Azt hiszem, legjobb lezárni, más megoldás úgysincs, mint csírájában elfojtani. De hogyan? Legyek vele őszinte vagy csak fölöslegesen bántanám?