Miért akar néhány nő domináns lenni egy kapcsolatban?

"A nő csak akkor tekinti férfinak, ha valamilyen szinte ő vezet (nem elnyomó szinten) egy kapcsolatban?"

Szerintem egyáltalán nem erről van szó. Azt figyeltem, hogy az alárendeltség annyira a nőkbe van nevelve, hogy nem is tudnak elképzelni nem alá-fölérendeltségől szóló kapcsolatot, a kérdés csak az, hogy ki van felül.

A kisebbrendűségi érzésnek egy ritkábban taglalt jele, amikor valaki túlkompenzál. Pl állandóan irányítani akar, nem tudja elfogadni, ha nincs igaza, nem tud veszíteni, kompromisszumot kötni, mert ezt mind behódolásnak éli meg.

"miért van az, hogy néhány nő azt hiszi ezzel rá hárul ez a szerep?"

Szerintem ennek meg még prózaibb oka van: a nők bizonyos dolgokban sokkal türelmetlenebbek, nem győzik kivárni a fickót, ezért kézbe veszik a dolgot. Ez nem dominancia, nem akarnak irányítani, csak attól tartanak, hogy szétcsúsznak a dolgok.

Nekem volt egy papucs párom aki a szerencsetlenkedésével kihozott belolem valami sárkányt is annyira mamlasz volt.

Utáltam őt is meg magamat is.

Soha többé nem jartam papuccsal nem lettem sárkány sem soha mások mellett.

Alapvetoen inkabb vagyok elnyomhato áldozattipus amugy, de egy papucs mellett kifordultam saját magambol is.

Le lettem pontozva, pedig kb ugyanazt mondtam, mint az utánam jövők - azaz, hogy szerintem nincs semmilyen ösztönös dominanciaharc ebben a dologban. Gyanítom az mehetett félre, amikor azt mondtam, hogy a nők csak alá-fölérendelt viszonyban tudnak gondolkodni. Ez valóban élesen hangzik így, ezért kifejteném egy picit.

Én azt figyeltem meg, hogy az alárendelt szerep annyira mély nyomott hagyott a női szerepmintákban, hogy attól nagyon nehéz, és hosszú folyamat megválni, sok a feloldatlan ellentmondás, eszköztelenség.

Egy kislánynak vagy azt tanítják, hogy ne hisztizzen, legyen simulékony és szófogadó, vagy azt, hogy csak az a lány viszi valamire, aki akaratos, és nem hagyja magát elnyomni - de általában inkább mindkettőt egyszerre, hogy teljes legyen a zavar. Végeredményben a dolog legmélyén minden női szerepről szóló narratíva az alárendelődésről szól vagy ilyen, vagy olyan formában (vagy legitimálja, vagy tabusítja). Arról viszont ritkábban hallani, hogyan lehetne csapatként, egyenrangú félként együttműködni.

Én azt látom, hogy ezt az ellentmondást egy sok nő nem tudja feloldalni magában. A feleségem is csomószor nyel be tőlem olyat, amit ha csak egyetlen szót szólt volna, azonnal visszacsinálom, de eszébe sem jutott, hogy van joga szólni. Máskor meg nem hajlandó elfogadni egy javaslatot, csak azért, mert én mondtam, mert ettől úgy érzi, hogy fölékerekednék. Ha meg nemet mondok valamire, akkor úgy érzi, nekem csak az a jó, amit én mondtam. Ha meg esetleg kritikát fogalmaznék meg, akkor aztán irányítani akarom, bűntudatot keltek, lenyomom, mindent megkapok.

Egy haverom példája jut eszembe: a felesége kitalálta, hogy szeretne főiskolára járni. A haverom erre közölte, hogy ne csesszen már ki vele, alig van pénzük, ő el van maradva a maszek melóival, és ha hétvégenként a haveromnak kell egyedül vigyáznia a három kisgyerekre, akkor meg lesznek b.szva. Az asszonynak erre nem voltak ellenérvei, de aztán később bekapcsolt nála a "nehogy már a férjem mondja meg, mit csinálhatok" trigger, és beiratkozott. Természetesen csak utólag jelentette be a haveromnak.