Furcsa pár. Hol a vége?

A párommal 7 éve ismerjük egymást, 5 évet éltünk együtt. Ebből 1et kettesben, a többi évben szülőkkel együtt lakva.

Sok probléma volt, anyagi, kevés intimitás, minden más. Volt megcsalás is, mindkét fél részéről...de ezt is úgy,hogy megbeszéltük...engedtünk egymásnak.

Most távkapcsolat van. Másik országban dolgozik, én is. Mindketten haladunk anyagilag megtakarítással. De csak pár havonta találkozunk. Az ő részéről az az igény, hogy monogámiát akar, közös lakást stb. Viszont látom rajta néha kitekintést, van egy lány akivel sokat tartja a kapcsolatot...ha én eldobnám, oda fordulna.

Aztán itt vagyok én. Szeretem, a legnagyobb bizalmasom. Senkivel nem tudok úgy beszélgetni, viccelődni mint vele. De az utóbbi évben sok férfival ismerkedtem, játszadoztam, fétiseimet éltem meg stb...és amikor ránézek a páromra. Olyan kis esetlennek látom. Tud orgazmust okozni nekem...és becsülöm azt hogy elfogad és ez fordítva is igaz, mégis kettős érzéseim vannak.

Elfog egyfajta kétségbeesettség, mikor a közös jövőről beszélünk. Úgy érzem sivár lenne a közös lakás,monogámia, gyerekvállalás később stb. És én most élvezem, hogy férfiak rajonganak értem, keresik a társaságom, teljesítik a vágyaim. De tudom, ez sem tarthat örökkévalóságig. Ez a férfi faló énem.

Annyi önreflexióm van, hogy látom ez nekem mennyire kényelmes. Tudok kalandozni, de érzelmileg is van egy stabil pont ahová visszatérhetek. Csak egyik irányba sem tudok "elköteleződni". Mások felé érzelmileg nem tudok nyitni. Felé meg már nincs meg az az őrült szenvedély.

Mit tanácsolnátok? Fájó volna szakítani, de feladni a kalandozást is épp olyan csalódás.

El lehet ítélni, hogy milyen nő az ilyen. De azt hiszem mindenkinek van időszaka, amikor arra vágyik hogy kiélje magát. Másrészt én nem rejtem ezt véka alá, a párom tudja és eddig benne is volt. Hogy fiatal vagyok, tapasztaljak...az érzelmi kötelék úgyis összetart minket.

Én mégis egyre inkább úgy érzem, ez nem fair.