Nem inkább bátorítani kéne az embert, minthogy valaki megmondja azt, hogy mondjuk "felejtsd el nincs esélyed hozzá nem egy kategória vagytok"?

Ha valaki azt mondaná, hogy tetszik neki az a csaj én mondanám neki, hogy legyen bátor menjen oda, bókoljon neki, hívja el randira. Még akkor is ezt mondanám neki, hogyha elő látásra azt gondolnám, hogy a csaj túl szép hozzá, mert nem tudhatom azt, hogy lesz ebből valami vagy sem, nem vagyok Isten, hogy tudjam mi sül ki ebből, viszont sokan Istent játszanak. Sok embernél azt vettem észre, hogy bátorítás helyett inkább méricskélnek és kegyetlen őszinteségre váltanak, ami sehova nem vezet. Amikor bátorítás és támogatás helyett azt mondta nekem valaki, hogy úgyse lehet esélyem valakihez, soha nem éreztem azt, hogy jófejségből, tanácsból mondja nekem, hanem állandóan azt éreztem, hogy a kevéske önbizalmamat még jobban lerombolja. Mára eljutottam arra a szinte, hogy erre csak legyintsek egyet és ne vegyen komolyan, helyette inkább fejlesztem magam, hogy növeljem esélyeimet. Hogyha ez a méricskélés és az érzéketlen őszinteség sokkal inkább inkább pusztító, mint építő mi az értelme ennek?