A mai világban miért becsülik alá a párkapcsolatok gyógyító erejét?

A párkapcsolatnál két dolog számít:

1. Te milyen szinten állsz az életeddel, önmagaddal, mit képviselsz.

2. A Párod milyen szinten áll az életével, önmagával, mit képvisel.

A gond mindig ott van, hogy ezek a dolgok nincsenek összhangban. Egy asszimetrikus kapcsolat meg nem gyógyító, hanem romboló. A legtöbb kapcsolat az elején arról szól, hogy hurrááá, van valaki aki szóba áll velem, első blikkre szimpatikus. Csak hát ekkor még mindent elnézünk a másiknak, majd később ezek a terhek már nehezek lesznek. Sokan azért fújnak a házasságra is, mert eleve sosem volt nekik egy harmonizáló kapcsolatuk. Megpróbálták zolival, tibivel, lacival, vagy katival, zsuzsival, barbival, de egyik sem működött. Nekik a kapcsolat rossz emlékeket hordoz. A válások sem azért vannak, mert elsózta az egyik a levest.

Elég kényes téma az, sok oldalról meg lehet közelíteni.

Egyrészt szerintem azok mondják a leghangosabban hogy a párkapcsolat nem javít semmit az életen, akiknek nem jön össze semmi, és ezzel akarják megnyugtatni magukat, másrészt viszont tényleg csak egy bizonyos szintig tudja jobbá tenni az életet.

Még ha teljesen összeszedett vagy emberileg, és megállsz a saját lábadon minden tekintetben, a magányt akkor sem tudod egyedül leküzdeni, szóval ja, ilyen tekintetben csak akkor tudsz javítani az életeden, ha van melletted valaki. Egy másik ember közelségét, és a vele való testileg/lelkileg intim kapcsolatot nem lehet helyettesíteni azzal a mantrával, hogy "megvagyok enélkül is". Mert ja, megvan az ember nélküle, de sokat számít ha van kit szeretni.

Ugyanakkor viszont sokan meg a ló másik oldalára esnek át, és azt várják, hogy a kapcsolat tegye jobbá az egész életüket. Ha valaki önállótlan, vagy képtelen szeretni saját magát, vagy boldogtalan az életével, és azt várja, hogy majd jön valaki, aki segít neki túllépni ezeken, az szintén rossz.

Nem tisztességes a másikkal szemben ilyesmit elvárni.

Szóval ja...

A túlzások mindig rosszak, márpedig az emberek könnyen túlzásokba eshetnek. A túlzások miatt létezhetnek a kapcsolatokra abszolút legyintők, és az olyan szinten kapcsolatfüggők is, akiknek jóformán nincs is személyisége a párjuk nélkül.

Az meg, hogy társas lények vagyunk, igaz; teljesen egyedül NEM lehet kiegyensúlyozott és boldog valaki. Kapcsolatok nélkül szellemileg, lelkileg sőt fizikailag is megbetegszel. De a társas lét nem csak a szerelemről szól, hanem barátokról is, és a családodról is, sőt, arról is, hogy mennyire tudsz kijönni azokkal az emberekkel, akikkel nap mint nap találkozol (szomszédok, munkatársak, stb).

Ha ciki ezt bevallani, ha nem, ez van. A magányos ember hajlamosabb mentális problémákra, mint a depresszió, és függőségek; testi problémákra, mint cukorbetegség, vagy rák, és szellemi problémákra, mint időskori demencia. (Szóval ebben nem értek egyet több hozzászólóval: az egyedüllét nem olyasmi, amivel meg kell tanulni együtt élni, hanem olyasmi amit meg kell tanulni túlélni, de minél előbb ki kell lábalni belőle.)

Ha nincs párod, de amúgy van egy normális ismeretségi köröd, és van kivel beszélned, akkor a társas szükségleteid kielégítődhetnek. Ha viszont nincsenek ismerőseid, akkor azon egy partner sem fog sokat segíteni.

#13 Én sem mondtam azt hogy meg kell tanulni egyedül élni, mert életünk végéig ez lesz a normális.

Igen párosan szép az élet!

De mi van ha életünk során valamilyen okból egyedüllétre kényszerülünk (szülők halála, társ halála, szakítás, külföldre költözés stb)?

Sokan vannak így. Azt írod, hogy meg kell "tanulni túlélni".

Én úgy fogalmaznék, hogy úgy kell szocializálódni hosszú évek alatt, hogy ha egy ilyen helyzetbe kerülünk akkor se essünk kétségbe, és ne kelljen kapcsolatfüggőként valakire ráakaszkodnunk, mert képtelenek vagyunk pszichésen kezelni, hogy most éppen nincs senki az életünkben.

Egyébként ha minden jól megy, és mentálisan is rendben van az ember, akkor ha tesz is érte, és jók a csillagállások, akkor biztos lesz egy jó párkapcsolata is (pozitív hozzáállás). :)

#9 vagyok

Mert a legtöbb ember lelki beteg. Rossz család, nulla nevelés, nulla követendő minta. Aztán a szociál média iránymutatásai katasztrofálisak. Majd rossz barátok, rossz trendek. Vagy gátlásosak lesznek, vagy törtetők. Sok lány már 13 évesen már azt tanulja, hogy kell a f*szt szopni, várja hogy milyen lesz az anál. Érzelmileg, mentálisan egyáltalán nincsenek felkészülve a szexre, korban is gyerekek még. 16 éves lányok futószalagon dugatják szét magukat anélkül, hogy tudatában lennének miről is kellene szólnia a testiségnek. A fiúk dettó. Majd 25 évesen már azt érzik hogy kiégtek, az ingerküszöbük már a csillagos ég, érzelmileg meg teljesen alkalmatlanok egy komoly párkapcsolatra. Ezek aztán összeköltöznek, majd idővel szét is mennek, mivel sehova nem tart az életük. Nem véletlenül hívják a mai fiatal korosztályt pornó generációnak, rengetegen a párkapcsolatot csak a szexszel azonosítják. Ha van oké, ha nincs hellóka. Vagy akkor is hellóka, ha az ingerenciáját nem elégíti ki a párja. Távlati célok? Az nincs. KApcsolati alapok? Azok nincsenek. Sajnos a fő baj az, hogy nem is értik az egészet, olyan mintha egy vak embernek akarnának elmagyarázni hogy milyen a Mona Lisa festmény.

Aztán az egó mindenre felteszi a pontot. Csak nekem, azonnal a legjobbat. Az első percben legyen oltári izgalmas szex, lehetőleg semmi energiát ne kelljen fektetnem semmibe, ugráljanak körbe, majd amikor meguntam a dolgot, jöhet a következő.

"Vagy gátlásosak lesznek, vagy törtetők."

Egyetértek mindennel, amit írsz, de ez a legigazabb.

Az emberek az átlagból indulnak ki. És az átlag szinvonal általában csak ront ezeken a betegségeken.

Bár én így is gyógyúltam, szóval nem vagyok annyira jó példa, de nekem az utolsó exemmel a kapcsoaltunk elekén még voltak depressziós, ultraszuper érzékeny időszakaim.

Long story short, minden egyes alkalommal, durván bántalmazni kezdett, leordibált, negatívaimat toezította szét és emelte ki, mimtsem hogy megkérdezze mi a baj, hogy segíthetne.

Egy normális kapcsoaltban ilyen esetekkor a nem szenvedő fél elérzékenyűl, fellángol a szerelme és gyöngédséggel, törődéssel fordul a másik felé, ami eszméletlen szinten terapetikus.