30 fölött miért igyekeznek a nők hogy gyerkek legyen meg család?

30.

Kivétel, ha valaki elmegy spermadonornak. Annak lesz egy halom gyereke, több, mint átlagnak. Van egy fazon, arról kiderült, hogy valami 50 gyereke van így. És még pénzt is kapott érte...

33.

Igen, ezt megértem, de ha rosszul érzed magad a gyerekvállalás közben, akkor onnantól mit teszel? Szenvedsz önkéntesen 20 évet? Sokan ezt teszik, az öregek "feláldoztam értetek magam" károgásából ez jön le, hogy ők nem élvezték a gyerekvállalást, csak nem lehetett visszacsinálni. És itt a gond, hogy nem lehet visszacsinálni. Nem lehet azt mondani, hogy "kipróbáltam - nem jött be".

Az önkéntes szenvedés pedig nem egy kellemes dolog. Főleg, hogy nem 1-2 évig tart, amit kilehet bírni, hanem 18-20. Könnyű előtte okoskodni, hogy "én így meg úgy", amikor közben megtörik a lélek és megroppan a mentális egészség, akkor már késő.

"Szenvedsz önkéntesen 20 évet?"

Miért kéne 20 évet szenvedni?

Az a baj, hogy a kutyára hallottam már embereket azt mondani, hogy jaj, nem bírnám 2-3x sétáltatni levinni és eleget mozogni vele legalább az egyik alkalommal. Vagy hogy figyelj, 12 órázom, nem lenne időm egy kisállatra, hogy megfelelően ellássam. Vagy hogy épp nincs pénz etetni, oltatni, stb. Az állatnál jobban érzik az emberek, hogy mi a helyes. Nem mindenki, de többen, úgy vettem észre.

Még egy részidős képzés költségeit és időráfordítását is kétszer meggondolják. Erre is láttam embereket éveket készülni és gyűjteni anyagilag vagy letenni róla, mikor rájöttek, hogy nem engedhetik meg maguknak. Pedig biztos vagyok benne, hogy szerették volna.

Ha a gyereknél hívom fel erre a figyelmet, egy utolsó g*ci vagyok természetesen. Pedig az csak egy kutya, lényegesen kevesebb pénz és elfoglaltság. És az csak egy képzés, amit félbe lehet hagyni, lehet szüneteltetni. De ha terhes vagy? Jaj hát azt muszáj megtartani, megoldod valahogy, muszáj egymást is rádumálni, hogyne, az muszáj akkor is, ha a világ összedől.

35.

Ha útközben rájössz, mondjuk a gyerek születése után 1-2 évvel, hogy te ezt nem bírod, neked ez sok, te ettől szenvedsz. Akkor onnantól mit teszel? Most így előre könnyű azt mondani, hogy "ilyen úgysem lesz" - mi van, ha mégis? Akkor onnantól mi történik? Nagyanyám úgy pöckölte le a két első gyerekét (az apjukkal együtt), hogy vissza se nézett, mert neki ez az élet nem jön be és utána évekig amolyan vándoréletet élt, mert neki a szabadság jön be, és amikor a harmadik gyereket bevállalta - kötelezően, mert nagyapánk akarta és ő ténylegesen jó szülő is volt - akkor azt is csak lepasszolta, amikor csak lehetett, hogy ő maga szabad legyen. Rendes állása sem volt soha, csak ilyen kamu verzió, nagyapám pozíciójának köszönhetően. Nem is lett volna ott sem jó, mert ő "szabad".

Az a baj, hogy kb. ezt érzem én is.