Egy vagy több szakítás, csalódás, kiábrándulás után ti nem érzitek magatokat egyre alkalmatlanabbnak a párkapcsolatra?

Az én érzésem az, hogy egyre rosszabb. Az első kapcsolataimhoz még teljes bizalommal álltam hozzá, mertem magamat adni, nyitott voltam és jóhiszemű.

Aztán jöttek a csalódások. Az első exem szakítás után hordott el mindennek, felemlegetett mindent amit valaha tett értem, mintha valami üzlet lettem volna és legszívesebben visszavenné. Mintha valaha kértem volna.

A második exem meg elhagyott miután felépíttette velem az önbizalmát, mondván nem vagyok olyan, mint mások, mit keres mellettem. Mint írtam, jóhiszeműen vágtam bele a kapcsolatba, így olyan kérdéseire is bízva adtam a választ, hogy mit szeretnek a nők, milyen kezdeményezés lehet a legjobb, mit gondolunk bizonyos dolgokról stb. stb. Egyszerű kíváncsiságnak tűnt, mivel az első komolyabb kapcsolata voltam. Utólag viszont úgy sejtem hogy nem is akart velem maradni csak amíg nincs jobb és csak tanult mellettem, hogy jobb legyen. Kihasznált.

Szóval ami lett belőlem ezek után az a bizalmatlanság, gyanakvás, zárkózottság és megjátszás, mert nem kellettem egyiküknek sem azért aki vagyok. Az első azt szerette bennem (vagy inkább magában...) aki mellettem lett, a második meg a titulus miatt tartott ("van barátnőm"), és mert nem hitte el hogy kaphat jobbat is. Amíg nem növeltem meg az egóját az iránta érzett szerelmemmel. 😞

Ti is éreztétek magatokat a kapcsolataitok után megsebzettnek, egyre sérültebbnek és távolságtartóbbnak? Ez normális dolog?