Tanár-diák szerelem? Vagy csak egy tini, aki kalandot keresett?

Már négy éve annak, hogy kis kamaszként beleszerettem a Tanár úrba. Amikor elsőnek belépett a termünkbe, akkor még nem tudhattam, hogy mi fog még rám várni. Teltek múltak a napok, a hetek, a hónapok és valahogy kezdtem felnézni, vonzódni egy férfi iránt, aki sajnos a tanár úr volt. Borzalmas okos, kedves, intelligens, udvarias, és mellesleg nagyon is jóképű volt. Tudtam, hogy nem szabad, de mégis hajtott valami vágy, hogy egyre közelebb kerüljek hozzá. Sajnos nem én voltam az egyetlen diák, aki felfigyelt a tanár úrra. Sokan próbáltak közel férkőzni hozzá, bevágódni, kirakni a mellüket, csak hogy biztos, ami biztos. :) Egy szürke egérnek tartottam magamat, és már biztos voltam abban, hogy semmi értelme, nem fog engem soha észrevenni. Aztán eltelt másfél év és valahogy megváltozott minden. A Tanár Úr kezdett közeledni felém, máshogy beszélt hozzám, előre szaladt, kinyitotta nekem az ajtót, mindig odajött hozzám, és értetlenkedve kérdezte, hogy velünk lesz-e órája. :) Sokszor voltak olyan beszólásai, hogy köpni, nyelni nem tudtam. Olyanokat mondott nekem, hogy szimpatikus vagyok neki, és sok-sok más dolgot, ami nagyon jól esett a szívemnek. És elég durva dolgokat is. Tudtam, hogy nem szabad egy ilyen dologba belemennem, mert őt kirúghatják, én meg megszégyenülök az egész világ előtt. De ezt még nem lehetett valaminek nevezni, semminek tulajdonítottam az egészet. Közben egyre inkább belehabarodtam a Tanár úrba, és minden este sírtam miatta. De nem hagytam ezt annyiban, igyekeztem elfelejteni ezt a rémálmot és sokat beszélgettem fiúkkal szünetekben, mindent elkövettem, hogy ne essek abba a helyzetbe, mint a hozzám hasonló többi lány, akikről olvastam a neten. De ez nem jött össze. A Tanár úr olyankor mindig odajött, és lerázta a fiúkat, hogy menjenek el, hagyjanak engem békén, ez volt legtöbbször órákon is. Ha a látószemszögében voltam, mindig engem nézett, de ha odanéztem hirtelen elfordította a fejét. Olyankor sohasem beszélgetett más lányokkal, mindig engem nézett. Olyan volt, mintha próbálna nekem megfelelni. Komoly érintések nem voltak, inkább ilyen aprók, véletlenszerűek, de mind inkább az ő részéről, mert én nagyon félénk voltam és vagyok is. Mindig elvörösödtem a társaságában, remegett a lábam, a gyomrom, alig tudtam beszélni. A barátnőm, ha lehet barátnőnek nevezni, próbált minket összehozni, de ez lehetetlen, és nem is akartam. Ha beteg voltam, mindig kérdezte a barátnőmet, hogy hol vagyok, gyógyuljak meg gyorsan, de ha már ott voltam, akkor rám sem nézett. De ha ő volt beteg majd meg haltam a szomorúságtól, hogy nem jön senki oda hozzám megkérdezni, hogy kivel lesz órája, hogy nem láthatom, pedig nekem az is elég volt, hogy láthassam. Abban az időben nem alakultak jól a dolgok. Otthon sem volt jó, és az osztálytársaim is borzalmasak voltak. Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit csináljak, mihez kezdjek magammal. Próbáltam öngyilkos lenni, ami badarság, és hülye ötlet, de mindig féltem megtenni. Az elballagásom előtti évben már egyre közel jött hozzám, egyre gyakrabbak voltak az érintések. Egyszerűen szörnyű volt. Aztán mindennek vége lett. Többet nem láttam, nem tudok róla semmit. Vége mindennek. Sok-sok minden történt közöttünk, amit sohasem fogok elfelejteni. Kérlek ne gondoljátok azt, hogy őrült vagyok, mert elkövettem egy ilyen hibát, amit most is nagyon bánok, és szégyellem magam, de úgy érzem ezzel nem ártottam senkinek, csak magamnak.