Mással is előfordul, hogy szerelmének fényképeit az Ő távollétében szinte úgy kezeli, mintha Ő teljes valóságában lenne rajta? Ez egy súlyos perverzió, fétis, orvosi eset szerintetek?

Például dicsérő szavakat suttogok a TÁRGYnak, elhalmozom finom puszikkal, esetleg még mellkasomhoz vagy arcomhoz is szorítom a TÁRGYat, csak hogy ott rajta "ő" is érezzen engem.

Akár nyomtatott a kép, akár az okostelefonon van.

Persze eszemmel amúgy felfogom, hogy röhejes, amint egy darab papírral vagy elektromos kijelzővel állok ekkor egyoldalú bensőséges kapcsolatban, de amikor így adódik, akkor ez annyira jóleső érzés. És természetesen csak amikor nem vagyunk együtt. Úgy vélem, ezt nem sínyli meg kapcsolatunk, korábbi szerelmeimmel sem ezért történt szakítás. Mégis tartok tőle, hogy egy retardáltság ez. Az a szint, mint mikor gyerekként a plüss állataimmal voltam "beszélő", "felelősség-" és szeretetteljes viszonyban. Persze a plüssök azóta is megvannak a szekrény mélyén, az emlékek kedvesek, de ma már nem úgy nézek a gombszemükbe, ha előkerülnek, mint mikor anno mint egy élő állatka szemébe. Ja és pl. szüleim, rokonaim családi képeit sem becézem soha, puszilgatni meg pláne nem...

Viszont mikor nem volt barátnőm, masztizni is úgy szoktam, hogy egyik kéz ott lent, másikban egy vonzó színésznő / sportoló / reklámmodell / bármilyen csinos és széparcú nő képe, és ezer csók, arcra és mellkasra ölelés.

Erről keresve sem találtam semmit a netes fórumokon. De évekkel ezelőtt láttam egy filmet, ahol egy szereplőnek volt egy barátnője, telefonján is a lány képe volt, és rendre, miután letette a telefont, színpadias mohósággal elkezdte nyalni-falni a kijelzőt. Szóval talán nem vagyok egyedül, sőt azért ennyire nem is viszem túlzásba...