Egyszer így érzek, máskor úgy, mennyire normális?

Dióhéjban, hogy ha párkapcsolatra gondolok, elfog egy fajta tiltakozás, hogy inkább nem.

Megszokhattam, hogy magam vagyok, tehát szabadon járhatok kelhetek, tehetek bármit bármikor, minden az saját igényeimnek van kialakítva (lakás, autó, napirend, hobbi, ételek stb stb.),és ha belegondolok, hogy egy kapcsolatban ezt bizonyos fokban fel kell áldozni, na akkor menekülőre fognám inkább, hisz egy idő után szóba jön és természetes az összeköltözés, összejárás. Utóbbival abszolút nincs bajom, de, hogy tartósan legyen, valahogy teljesen idegen. Pedig éltem már eggyut előző kapcsolatban párommal, eleinte jó is volt, de aztán kezdtem becsavarodni a fent leírtak hiányától rendesen.

Pedig maga a leli oldala, és persze a testi oldala is nagyon hiányzik, vágyom rá, hogy legyen valaki mellettem, egy társ akivel rengeteg élménnyem lehet minden értelemben, szerelem is hiányzik, de...

Közben szeretnék megmaradni a magam helyzetében, lakásom, autóm teljes mértékben úgyhagyni ahogy van, takarítani, főzni, mindegy egyéb rajtam kívül maradjon ahogyan van . Tisztában vagyok vele, hogy egy önző személy vagyok, és sehogy sem tudok ebből a körből kilépni ezen a téren.

(Barátnőim, családom bármikor jöhet, este ált. úgyis mennék, mert dolguk van, kivéve, ha direkt ottalvós buli van, amit szeretünk)

25/nő