Elvárni valakitől, hogy tegyen le valamit az asztalra, ezt tényleg szeretetnek lehet nevezni?

De jó olvasni a többség válaszait!

1 éve velem amiatt szakítottak, mert "cseszegettem" a másikat, hogy haladjon az életben. Csak emellett a "borzasztó, szívtelen" tény mellett azt hagyta ki a drága a magával is elhitetett történetből, hogy mindennél jobban szerettem, mindenben támogattam, nem zavart, ha nekem kedvem volt valamihez, ezért én is fizettem ki azt, és a nehéz időkben is kitartottam volna mellette.

Persze nem úgy, hogy közben azt látom, minden inspirálásom és jó szavam, tanácsom ellenére évek múlva is ugyanott tart, és emiatt a kapcsolatunk is a langyos pocsolyában állt. Isten lássa lelkemet, hogy kétségbe estem, hogy nem érti meg az én oldalamat, isten lássa lelkem, hogy már nem voltam olyan türelmes. De az ő törékeny, életképtelen, lusta, nyámnyila természetének sok(k) volt, hogy néha tükörbe kellett néznie, hiszen sokkal könnyebb volt egész életében a homokba dugnia a fejét (bár ez az egész családjára is jellemző).

Mondanom sem kell, azóta is ugyanott tart, annyi különbséggel, hogy nincs aki """cseszegeti""", és hogy 1 éve még a Balatonig sem jutott el (velem látta a világot, utaztunk, érdekes dolgokat csináltunk, olyan dolgokat próbált ki, amit előtte soha).

Rájöttem, hogy aki nem akarja, hogy jobb élete legyen, hogy fejlődjön, hogy kihozza magából a maximumot, az nemhogy nem is fogja ezeket megtenni, de a legvégén ő lesz a sértett fél, aki hátbaszúrja azt, aki miatt addig legalább 1-2 lépést meg tudott tenni előre.

Na emiatt a tapasztalat miatt nem kell még egy semmirekellő. Ugyanis mit kapok ÉN?

Ja ui. : az exem is azt hajtogatta, hogy "az a fontos, hogy szeretjük egymást." Lófszt! Az az alap, hogy szeretjük egymást, de az a fontos, hogy együtt és egyensúlyban építjük a saját és a közös életünket, hasonló habitussal és hasonló elképzeléssel, különben az egyik fél mindig a (ki)SZOLGAltatottja lesz a másiknak, és nem az egyenlő partnere.

Ki akar olyan férfivel/nővel együtt lenni, jövőt tervezni, akinek mindent megad, akiért mindent feláldoz, de a párja az önös idióta ideológiái miatt ("a lényeg, hogy szeretjük egymást") beletörődik, hogy a másik leadjon az igényeiből, az életről alkotott képéből, a vágyaiból, az álmaiból, hiszen "ha szeretjük egymást, jó egy putriban, emlékek és élmények nélkül megöregedni".

És kérdező: ez a válasz nem neked szólt. Azt vallom, hogy okos emberekkel szemben vitát nyerni nehéz, hülyékkel lehetetlen. De az biztos, hogy egész életedre egyedül maradsz :DDDD Na pusz😘

#3 válaszoló vagyok, és a nekem címzett válaszodra reagálnék.

Nem arról van szó, hogy az ember egy elképzelt ideált keres és azt kergeti mindenáron, aztán ha valakibe spontán beleszeret de nem esik bele ebbe az ideálba, akkor tudatosan kerüli a helyzetet, csak mert kék a szeme és nem zöld.

Leírom egy példában:

Én a legkevésbé sem vagyok vallásos, sőt, lehet érte megkövezni, a szabad vallásgyakorlást kb a négy fal közé szorítanám, mert mindenkinek a privát magánügye, és nincs helye iskolában, politikában, komoly döntések meghozatalában. Minthogy én így gondolkodom, ezért nyilvánvalóan egy mélyen vallásos emberrel már csak emiatt sem illenék össze, mert mert az ő szemében egyébként is bizonyára "szabados" életmódot folytatok. De tegyük fel, hogy valamilyen úton-módon mégis egy közegbe keveredünk, elkezdünk ismerkedni. A megjegyzései számomra bántók, nagyjából csak vitatkozni tudok vele a gondolkodásmódjáról, egyéb közös pontunk nincs. A szerelem részemről így nem tud kialakulni. Barátságot sem igazán tudok elképzelni így, megjegyzem. Ha netalán ő kezdene el közeledni, azon egyrészt nagyon meglepődnék, másrészt értetlenül állnék a dolog előtt, de tegyük fel, hogy nekem is szimpatikus és belemegyek a dologba, jobb belátásom ellenére. Összejövünk, összeházasodunk, családot alapítunk. A gyereket ő vallásos nevelésben akarja részesíteni, én nem. Ismét veszekedés és vita, örökre megnyomorított gyerek az eredménye. Válásról hallani sem akar, mert hiszen "amit isten egyszer összekötött, azt ember szét ne válassza", szóval csak csendben szenvedünk egymás mellett. Én ezt előre tudtam, hogy így lesz, de mentem az elméleted mentén, hogy a szerelemmel szemben nem szabad elvárásokat támasztani, nem szabad meggondolni, kinek adsz lehetőséget, és kinek nem, és tessék, gyerekek számától függően minimum három ember életét tettem ezzel a döntéssel tönkre.

Ez most csak egy drasztikus példa volt, nyilván, de pl ez egy olyan szcenárió, amikor az ember előre tudja, hogy valami nem jó ötlet, és inkább kerüli a lehetőséget.

A másik pedig, hogy egy ilyen hipotetikus helyzetben egyszerűen nem alakulna ki szerelem kettőnk között. Nem azért, mert tudatosan így döntöttünk, hogy mi most nem fogunk egymáshoz vonzódni, hanem mert szerelem sem alakul ki akárkivel. Azok az "ideálok", amiket az emberek "kergetnek", jobb esetben a korábbi tapasztalatok megfogalmazása szóban, csak nem teszik hozzá, hogy "volt egy exem/szülőm/rokonom, akinek ez meg az meg amaz volt a tulajdonsága, és ezzel egyszerűen képtelen voltam együtt élni", mert lehet, hogy ezt még ők maguk sem tudják így tudatosítani magukban, de általában nem csak légből kapott listákat írnak az emberek, hogy aztán ha 10 elemből 8-at teljesítesz, akkor jöhetsz, de ha csak 7-et, akkor már nem. És nem is arról van szó, hogy szerelmes vagy, de nem kék a szeme, hanem zöld, és akkor inkább megszakítod az ismerkedést, mert nem az "ideálod". A sorrend fordított.

Bizonyos szempontból van létjogosultsága annak, amit írsz, mert a történelem során mindig is voltak olyanok, akiknek az volt a munkájuk, hogy tudást halmoztak fel. Ugyanakkor a társadalom (joggal) várja el azt, hogy ezt a tudást oszd is meg velük, ne csak magadnak őrizgesd. Taníts, vagy írj könyveket, amiket az emberek megvesznek, és akkor máris kenyérkereső tevékenységgé fordítod át a tudáshalmozást. Ha valakinek a tudása elég értékes a társadalom számára, akkor a társadalom el szokta tartani (nézd meg pl. a kutatóintézeteket, tudományos műhelyeket, sok ember fizetnek azért, hogy tudást halmozzanak... léteznek erre ösztöndíjak is.). De ha olyan tudást halmozol, ami a társadalom számára nem jelent értéket, vagy magadnak halmozod és nem akarod megosztani, akkor nyugodtan vehetjük úgy, hogy annak a társadalomnak te nem kívánsz a részévé válni, és akkor a társadalom joggal mond le rólad.

Na hát ez van a párkapcsolatokkal is. Ha te nem akarsz semmit beletenni, akkor az nem kapcsolat.

Ne hidd, hogy aki szeretve van, az automatikusan törekszik rá, hogy jobbá váljon! Nagyon nem. Sok kapcsolatot láttam tönkremenni úgy, hogy az egyik fél évekig, évtizedekig szerette a párját, tolerálta a problémáit, de az illető egyáltalán nem akart fejlődni, változtatni a helyzetén. És még nem is feltétlenül a toleráns fél unja meg! Olyat is láttam, amikor a nő évtizedeken át tartotta el a pénzkereső tevékenységet folytatni képtelen férjét (mert állítólag tanult, csak éppen 15 év alatt egyetlen végzettséget sem szerzett meg), aztán a végén a férfi lépett ki a kapcsolatból, mert szerelmes lett. 40 évesen ment a szülei nyakára élősködni...