Az ufok hogyan repülnek? Mit használnak?

A térrezonátorral ! Egyszer Én is elkezdtem egy ilyen építeni, de anyagilag nem bírtam végül kivitelezni. [link]

Sok próbálkozás történt annak megértésére, vajon hogyan is működhetnek azok a különleges eszközök, melyeket egy szóval repülő csészealjaknak nevezünk. A legtöbb ilyen elképzelés többnyire a fantázia szüleménye, s csak kevéssé vagy egyáltalán nem veszik figyelembe a korszerű matematikai és fizikai elméleteket -jelenségeket. Pedig e két hatalmas tudománykör tartalmaz olyan ismereteket melyek a földönkívüliek eszközei működésének megértését közelebb hozhatják. Minde-nekelőtt néhány kellemetlen kérdéssel kell azonban szembenéznünk.

A megfigyelésekből az derül ki, hogy a repülő csészealjak túlnyomó többsége képes légköri repülésre és világűrben való haladásra egyaránt. Ehhez valamilyen kombinált hajtómű kell. Ilyen típusú hajtóműveken dolgoznak különböző űrkutatási nagyhatalmak, de ezek természetesen kezdeti és szerény lépések, a megvalósításuk pedig a távoli jövőbe nyúlhat. Az amerikai, torlósugaras hajtóművel felszerelt űrrepülőgép, jó ha húsz év múlva elindulhat első útjára. A többi ország sem tart előrébb. Ráadásul ez az eszköz, amennyiben megépül, igen szűk energetikai korlátok közé lesz szorítva a nyílt világűrben való haladáskor, magyarul, nem lesz képes igazán nagy távolságok megtételére. A repülő csészealjak - ezzel ellentétben - tetszőleges távolságokat képesek áthidalni, s egyáltalán nem tűnik úgy, hogy eközben valamennyire is spórolnának az energiával. Egyes filmfelvételekből ráadásul az a kétségbeejtő értelmezés adódik, hogy mindezt akár végtelen sebességgel is meg tudják tenni. Az ő kétfázisú vagy kombinált hajtóművük tehát mind légköri és világűri, mind végtelen sebességgel való haladást lehetővé tesz a számukra. Az általunk megfigyelt szerkezetek nagy többsége mintegy öt-hat méter átmérőjű, korong alakú szerkezet, s a tömegük sem lehet néhány tonnánál több. Egy ekkora eszközbe nyilvánvalóan nem építhető be tetszőlegesen nagy hajtómű és nyílván akármennyi hajtóanyagot sem lehet betölteni, ráadásul "tankolni" sem látta őket még senki. Ezért jobban szeretek a földönkívüliek vonatkozásában inkább "hajtásmechanizmusról" beszélni, mintsem hajtóműről.

A megfigyelések szerint képesek álló helyzetből igen nagy sebességgel kilőni, s rendkívül gyors (akár derékszögű!) irányváltoztatásokra is, de minden nehézség nélkül tudnak cikk-cakkban repülni, vagy hasonló hajmeresztő manővereket végrehajtani. Ez viszont a gravitációs törvények látszólagos megsértését jelenti, de azon is el kell gondolkozni, vajon hogyan képesek egyáltalán elviselni a repülő csészealjban ülők a keletkező erőhatásokat, s miből lehet az a szerkezet, ami ugyancsak képes erre. Egy hirtelen irányváltásnál a repülő szerkezetre, s a benne ülőkre, ható terhelések nem egyenletesen oszlanak el és nem is egyenlő erejűek, ez a körülmény pedig további elgondolkodásra késztet. A megfigyelések mögött rejlő fizikai törvények jobb megértéséhez azonban először magával a gravitációval kell jobban megismerkednünk.

Kezdetben vala... Az ősidőkbe nyúló kezdetekről szólva sok világkép tartalmazta a lapos Föld bolygóra vonatkozó elképzelést. Itt nem volt probléma a tömegvonzással, minden lefelé esett. A bajok ott kezdődtek, hogy amikor a Földről kiderült, hogy gömb, s a testek a Föld tömegközéppontja felé esnek, igen nehéz volt elfogadni azt, hogy ami nekünk lefelé‚ az a Föld másik oldalán is az, ahol hozzánk képest fejjel lefelé helyezkednek el. Végül azonban sikerült megemészteni ezt a jelenséget. Ha valaki ilyesmit állított úgy háromszáz évvel ezelőtt, már máglyára sem küldték érte. Sőt, egy kicsivel korábban Galilei már foglalkozhatott a tömegvonzás kérdésével is, bár ő még majdnem megjárta. Newton azonban már felállíthatta elméletét e tárgyban, és ezt nyugodtan tehette.

A newtoni elmélet szerint a gravitáció erő, s ilyen értelemben kölcsönhatás. Vonzóerő hat szerinte az égitestek között amikor azok egymás körül keringenek. A probléma ott adódott ezzel az elmélettel, hogy mindenfajta erőhatás fenntartásához energia kell, az energiának pedig forrás. Ha két égitestet magára hagyunk az űrben, akkor a kisebb tömegű elkezd keringeni a nagyobb tömegű körül. (Természetesen a keringés a közös tömegközéppont körül történik, de ennek a körülménynek pillanatnyilag nincs jelentősége.) A nagyobb tömegű test minden pillanatban eltéríti a kisebb testet az egyenes vonalú, egyenletes mozgásából, így jön létre maga a keringés. Igen ám, de ehhez tekintélyes mennyiségű energia kell, s ennek az energiának a forrására a newtoni elmélet nem adott kielégítő választ. Ugyanis egy zárt rendszerben a kisebb testnek egyre szűkülő spirális pályán kellene keringenie, s a keringő rendszerek nem tudnának hosszú távon létezni - az elmélet szerint. A valóság ezzel szemben azonban egészen más, az égitestek évmilliárdokon át képesek róni egymás körül görbéiket, s látszólag ez nem okoz energetikai problémát a számukra. Ezt az ellentmondást Einsteinnek sikerült feloldania. Einstein bevezette a "görbült tér" fogalmát, s azt állította, hogy a tömegvonzást egészen másként kell elképzelni. Szerinte, maradva az előbb említett két égitest példájánál, a kisebb tömegű test szüntelen szabadon esik a nagyobbik felé, s így semmi gond nem lesz az energetikai viszonyokkal. Egy földi helyzetre vonatkozóan ez azt jelenti, hogy például egy Föld körül keringő mesterséges hold minden pillanatban annyit esik a Föld felé, mint amennyit az elfordul alatta. Einstein feltételezte még gravitációs hullámok jelenlétét is, de ebbe most ne merüljünk bele.

A tudós a gravitációs erőhatás helyett térgörbületről beszélt, s ez azt jelenti, hogy ha egy tömeg jelen van a világban, akkor az meggörbíti maga körül a teret, ez a bizonyos görbe számít azon égitest közelében egyenesnek, s az egy egészen más dolog, hogy mi ezt ellipszispályának vagy más, önmagába záródó görbének érzékeljük. Vagyis: nagy tömegek körül a görbe az egyenes! Elméletének igazolására napfogyatkozásokat használtak fel. Napfogyatkozás során a Hold eltakarja a Nap vakító fényét, s lehetőség nyílik a Naphoz látszólag közeli csillagok megfigyelésére. Ezekből a megfigyelésekből az adódott, hogy ezek a bizonyos csillagok nem ott látszottak, ahol látszaniuk kellett volna! A Nap gravitációs tere elgörbítette az ezen csillagok felől érkező fénysugarakat. (Zárójelben jegyzem meg, a kísérlet eredményét követő felbuzdulás alatt senkinek sem jutott az eszébe, hogy ugyanezt az eredményt a Nap légkörében megtörő fénysugarak is okozhatták volna!)

A csillagászok további igazolásokat igyekeztek keresni, s fel is fedezték a gravitációs lencséket, különböző típusú, nagytömegű csillagászati alakzatokat, melyek arra is képesek, hogy a mögöttük elhelyezkedő objektumok képét akár meg is többszörözzék. A kép tehát látszólag összeállt. Einstein még egyéb dolgokat is leírt elméleteiben, többek közt beszélt az időről, mint új dimenzióról, s ezzel elméletileg kizárta a világból az "egyidejűségnek" a lehetőségét. Aztán ő maga is megérezte, hogy ezzel az elképzeléssel valami nincs rendjén, különösen az atomi világot vizsgálva, s néhány kollégájával elgondolkozva a témán, valamikor az ötvenes évek elején megalkotta az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxont. Ez az elmélet már végtelen sebességű kölcsönhatásokról beszél, olyan jelenségekről, melyek nélkül lehetetlenség felírni az egységes térelmélet egyenletrendszerét. Révén ezt az elképzelést nem tudták beleilleszteni a korábbi elméletekbe, gyorsan félre is dobték, s igyekeztek a feledés homályát borítani rá. Szerencsére ez nem sikerült maradéktalanul. Ellenkező esetben nem születhetett volna meg az alábbi elmélet sem.

A relativitás-elméletben Einstein a fénysebességről mint abszolút határértékről beszél, s kijelenti, hogy semmiféle hatás nem terjedhet a fényénél nagyobb sebességgel, ami 300 000 kilométeres távolság megtételét jelenti másodpercenként, vákuumban. Már ezzel a megállapítással is voltak gondok, ugyanis bizonyos mérések azt mutatták, hogy a galaxisok közötti térben a fény ennél gyorsabban halad, ám hajlamosak voltak inkább mérési hibára gyanakodni, mint valós tényre.

Azt a jelenséget igen hamar felismerték, főleg Cserenkovnak köszönhetően, hogy más, sűrűbb közegekben, egyáltalán nem a fénysebesség jelenti a legnagyobb terjedési sebességet. A fénysebesség határérték szerepéből aztán adódtak további következtetések is, s ezek az időre magára vonatkoztak. Azt is megjósolta Einstein, hogy nagyobb tömegek közelében az idő lassabban telik, s ha egy test sebessége összemérhető a fény sebességével, akkor ezen a testen tartózkodók számára az idő lassabban telik. E pontjaiból az elméletnek kiindulva kezdtek tudósaink hatalmas űrhajókat tervezni, például a "soha vissza nem térők űrhajóját". Aki ugyanis egy ilyen űrhajóra ül, az hatalmas távolságokra eljuthat térben a Föld bolygótól, ez azonban időbeli eltávolodást is jelent az elmélet szerint, s miközben maga az űrhajós csak tucatnyi évet öregszik, a Földön évezredek is eltelhetnek. A jelenség maga "időparadoxon" néven ismert. A fénnyel kapcsolatban Einsteinnek további jelentős felfedezései voltak, s ezek egyikéért, a fényelektromos hatás felfedezéséért Nobel-díjat is kapott.

1.ábra. Repülő csészealj lebegés közben

A fénnyel kapcsolatban derültek ki eleinte leginkább azok a kvantumfizikai problémák, melyek aztán hatalmas kérdésekké nőtték ki magukat. A fénynek kettős természete van - ismeri szinte mindenki ezt a kísérletileg igazolt megállapítást, s talán néhány kísérletet is el tudunk mondani legtöbben, melyekből ez következik. Igen ám, de egy dolog valamit elmondani, s más dolog magunk előtt megjelenítve meg is érteni. Ez mindig sokkal nehezebb. Ugyanis nem másról van szó, mint arról, hogy a fény a kísérletek során úgy viselkedik, amilyen szempontok szerint vizsgálni akarjuk. Mintha csak tudná előre - mondhatnánk. Most nézzük meg röviden azt a két kísérletet, melyek a fény kettős természetét igazolják!

Az egyik ilyen az interferencia jelensége. Ha egy keskeny résre fénysugarat bocsátunk, manapság erre a célra többnyire lézerfényt használnak, akkor a réssel szemközti oldalon nemcsak egy fénycsík jelenik meg, ahogyan azt elvárnánk, hanem több, jobbról-balról szépen felsorakozva, egymástól egyenlő távolságokra. A fénysugár olyan pontjaira is eljut tehát a felfogóernyőnek, ahová nem lenne neki szabad. A rés képe az ernyőn többszörösen jelenik meg, a középponttól jobbra-balra eső vonalak egyre halványabbak, s olyan távolságban helyezkednek el a középponttól, ami szintén összemérhető a lézerfény hullámhosszával, ugyanis a megjelenés helyei a fényhullám erősítési pontjai is egyben. Nagyobb hullámhossz esetén az interferencia kép szétterül, míg rövidebb hullámhossznál összébbhúzódik.

A másik kísérlet sem kevésbé megdöbbentő! A fénynek magának tömege nincs, közvetítő részecskéje a foton (szintén Einstein nevezte el így), csak impulzussal rendelkezik. Ennek ellenére munkára fogható. Ha veszünk egy üvegcsövet, kiszívjuk belőle a levegőt, egy valamilyen szálra felfüggesztve apró propellert helyezünk bele, s az így kapott szerkezetet egy közönséges zseblámpával megvilágítjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a propeller eleinte lassú, majd mind sebesebb pörgésbe kezd. A fény hatalmas munkavégző erejére jellemző, hogy űrvitorlások meghajtására is fel kívánják használni, egészen nagy távolságokra is.

A fénynek nyomása van, s a nyomást részecskék közvetítik. Akkor hát mi is a fény - az interferenciakísérlet ugyanis éppen a hullámtermészetéről ad hírt -, részecske vagy hullám? No de akkor melyik? Éppen az, ahogyan vizsgáljuk. Ez adódik a kettős természetéből.

Később a tudósok észrevették, hogy nemcsak a fény képes az interferencia jelenségét produkálni, hanem más atomi részecskék is, köztük olyanok is, melyek tömeggel bírnak. A kísérletezőket ámulatba ejtették ezek az eredmények, s egyre felbátorodtak a vizsgálataik összeállításánál, így természetesen újabb meglepő felismerések születtek. Ezek közül az egyik legjelentősebb az, hogy atomok, sőt egyes molekulák is képesek hullámként viselkedni! A pálmát azonban minden bizonnyal a neutronokkal végzett kísérletek viszik el, ezek során ugyanis azt tapasztalták, hogy egyetlen neutron képes ugyanabban a pillanatban két résen is áthatolni, még akkor is, ha a rések 5 cm-es távolságra helyezkednek el egymástól! Ez már olyan tapasztalat volt, amit mérni még könnyen lehetett, de felfogni annál kevésbé. A neutron pedig, mintha mi sem történt volna, becsapódott a réssel szemközti ernyőbe, de immár újra egyben.

A parányi részek világa jó néhány egyéb meglepetéssel is szolgált. Egyes részecskék látszólag fittyet hánytak különböző energetikai korlátokra, s azt egy "alagúton" megkerülve megjelentek olyan állapotokban, ahol tulajdonképpen nem lett volna nekik szabad. Az "alagúthatás", "alagútjelenség" fogalmai így bekerültek a mindennapi életbe, olyannyira, hogy ilyen elven működô számítógépek is vannak, de hogy, konkrétan ilyenkor mi történik az atomi részek világában, azt nagyon senki sem tudja. Erre a jelenségre az egyik legjobb példa a radioaktív bomlás. Senki sem tudja melyik részecske fog elbomlani és hogy miért, s még azt sem, hogy ez konkrétan hogyan történik. Mégis, a jelenség maga hétköznapinak nevezhető.

Az alagútjelenség esetén is jellemző az ami a fény interferenciájánál, hogy részecskék jelennek meg olyan helyeken, ahol azt nem igazán tehetnék. Egyfajta térugrást végeznek, persze borzasztóan parányi méretekben, s ezt a jelenséget kelleme valahogy felnagyítani, jó lenne olyan energetikai viszonyokat, olyan tereket létrehozni, ahol ez a jelenség nagy méretekben is megtörténhet. Egy nagyméretű tárgy térugrásánál azonban létfeltétel, hogy létezzenek végtelen sebességű kölcsönhatások, melyek révén végtelen sebességgel lehet információkat terjeszteni, illetve szerezni. A Világegyetemben minden mozog, s ráadásul igen nagy sebességek is vannak (a Föld másodpercenként harminc kilométer tesz meg, a Naprendszer ennél nagyobb sebességgel kering a Tejútrendszer középpontja körül, maga az egész Tejútrendszer is mozgásban van egy szuperhalmazon belül) és nem lehet úgy térugrást tenni, hogy a térhajós ne ismerné minden pillanatban a célállomáson pontos helyét, vagyis szükség van az egyidejűség feltételére, amit Einstein nem-létezőnek gondolt - legalábbis eleinte.

"Peaceful Warrior válasza:

Nagy oktávszámú ólmozott benzint.

A válasz 33%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 50%-ban hasznos válaszokat ad."

Komolyan érdemi választ vártak erre a kérdésre azok, akik lepontoztak 33%-ra?