Vergődöm egy csiki-csuki "felismertük egymást" helyzetben, mi történik köztünk, mit tegyek?

Hosszú a történet, nem tudom rövidebben leírni, ne haragudj. Ha van türelmed és érdekel, kérlek, olvasd el és oszd meg az első benyomásodat velem. Segítséget szeretnék kérni, hogy valahogy megérthessem. Talán te, aki elolvasod, rögtön átlátod, mi zajlik itt. Nyugodtan elítélhetsz, lehurroghatsz, ha úgy látod, hülyeséget csináltam, ne kímélj. Talán így felébredek az álomból. Szeretnék lezárni valamit magamban és továbblépni valahogyan. Szóval, házas nő vagyok. A másik fél (akivel egy nagyon különös helyzetbe kerültem), is azt hiszem, kapcsolatban van. Kb. 3 éve találkoztam vele először, és első pillantásra furcsa érzéseim voltak, de nem figyeltem rá. Aztán ahogy telt-múlt az idő, újra meg újra összefutottunk, egyszercsak megcsapott az érzés, hogy úristen, ismerem őt és miután erre rádöbbentem, egyre jobban felerősödött ez az érzés. Kibírhatatlan volt. Teljesen rákerült a figyelmem. Éjjel-nappal erről gondolkodtam és csak azt vártam, mikor láthatom azt a tekintetet. Nem az arcot, nem a testét, hanem azt, aki abból a szempárból nézett rám. Totál bizonyossággal éreztem, hogy ezt a tekintetet, őt(a lényt), nem most látom először. Miután erre rájöttem, egyre jobban elkezdett hiányozni. Majd megvesztem ettől. Egyre többet kommunikáltunk és közben szinte öleltük egymást a tekintetünkkel. Csak a két tekintet volt, semmi más. Soha nem bámulta meg a testemet, mindig csak a szemembe nézett beszélgetés közben. Szinte védett a tekintetével. Fantasztikus érzés volt, soha nem volt még ilyenben részem. Mintha a végtelenbe néztem volna és annyira biztonságban éreztem magam. És amikor nem találkoztunk, úgy éreztem, végem van. Nem túlzok. Nagyon sokat sírtam, kínlódtam. Nehéz volt jelen lenni a házasságomban, de igyekeztem. És ez így zajlott hosszú időn keresztül. Abszolút nem beszéltünk semmi olyan témáról, ami ezzel kapcsolatos, csak hétköznapi dolgokról, és közben ment ez a komoly nézés. Annyira jó volt a közelében lenni mindig, de tudtam, hogy teljesen lehetetlen ez az egész, hiszen férjem van és bár voltak hullámvölgyeink, férjem érzelmileg félre is lépett egyszer, ami nagyon megviselt (talán még most se vagyok túl rajta), de azért sok örömöm volt a házasságomban (jelen pillanatban éppen újra egy nagy probléma robbant ki). Egy igazságra viszont rájöttem ezen idő alatt. Ez a jelenség, ez a sugárzás, ez a nyugalom, ami áradt köztünk, amitől úgy éreztem, mintha engem, a lényt nézne, soha nem volt meg a férjem és köztem, pedig nagyon különleges kapcsolatunk volt, amit a környezetünk is mindig visszajelzett. De mióta élek, még soha senki nem nézett így rám (rám, nem a testemre). És szerintem ez nagy szó, ha az ember ilyet ki mer jelenteni. Egyszerűen leírhatatlan. És miután ezt megtapasztaltam, jöttem rá, hogy ez volt az, ami mindig is nagyon hiányzott minden kapcsolatomból, a házasságomból is. Mivel egy olyan helyre jártam, ahol ez a férfi rendszeresen ott volt (nem akarok konkrétumokat írni), szinte lehetetlen volt, hogy ne találkozzunk. Azt tudta, hogy házas vagyok, látta is a férjemet párszor. Ha meglátott, mindig odajött hozzám és beszédbe elegyedtünk, de mindig csak hétköznapi dolgokról. Aztán e-mailezésbe is kezdtünk, mert olyan területen dolgozik, amin keresztül tudott nekem segíteni pár dologban. És így zajlott ez éveken át. Néha rámkérdezett, hogy na, mikor jövök, ha esetleg hosszabb ideig nem találkoztunk. Ilyenkor mindig nagyon boldog voltam. Az elválás pedig mindig nagyon megviselt.

Aztán kb. 1 hónapja valahogy úgy hozta a sors, hogy egy kommunikációnk során kaptam tőle egyfajta biztatást, hogy nyugodtan kommunikáljak neki bármit, akár jó, akár rossz. Épp ekkortájt volt egy nagy konfliktusom a férjemmel. Csak 3 nap múlva válaszoltam az e-mailre, amiben leírtam, hogy ne haragudjon, hogy nem válaszoltam rögtön, de van egy nagy problémám, stb. Részleteket nem írtam. Erre visszaírta, hogy reméli, hogy nem vele van valami gondom, mert ha igen, akkor azt mondjam el neki. Na, és ekkor ütött bennem az óra, hogy nem bírom tovább, leírom neki, mit érzek már évek óta. Megírtam neki, hogy nincsen vele semmi gondom, de ha már kérdezett, van valami más. És megírtam neki, hogy úgy érzem, hogy ismerem valahonnan nagyon messziről és meséltem neki mindenféle lelki-szellemi élményemről, ami megtörtént velem a múltban és hogy számomra bizonyosság, hogy nem csupán test vagyunk és érezhetjük, ha valakivel már volt dolgunk korábban. Elküldtem a levelet.

Válaszolt. És én zokogtam, amikor elolvastam. Megírta, hogy hát szóhoz se jut, de ezt pozitív értelemben értsem, és ő nem a szavak embere, és bár keveset szokott írni nekem, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeret írni, és hát neki is hasonló érzései és gondolatai voltak velem kapcsolatban, és megköszönte, hogy leírtam ezeket és kérte, hogy írjam le mindig, ha valami gondom van, mert az jó és örül neki. Meg leírta, hogy nagy szimpátiát érzett irántam és nagyon nem örülne, ha többet nem találkoznánk. Aztán javasolta, hogy ha van kedvem hozzá, találkozzunk és beszélgessünk a levelemről.

Na, hát ettől iszonyatosan boldog lettem! Valami hihetetlen érzés volt, hogy ez a dolog évekig ott lebegett köztünk és mindketten ugyanazt éreztük és most végre ki lett mondva. Válaszoltam neki, megírtam, mennyire örülök, de most, hogy mindent leírtam, kicsit félek találkozni és olyan nehéz ez, mert hiszen házas vagyok, mégis itt ez a fura érzés és erre viccesen azt válaszolta, hogy meg ne hallja, hogy nem jövök és ne nehezteljek magamra. Sikerült is egyeztetnünk egy időpontot. Nagyon készültem rá, viccesen e-maileztünk is, hogy kíváncsiak vagyunk, mi lesz ebből. Ő még írta is, hogy ha neki beszélnie kell, akkor az olyan pillanat lesz, hogy innia kell, de aztán mellétette, hogy nagyon ritkán iszik amúgy alkoholt, úgyhogy nekem kell beszélnem. :)

Hát eljött a nap. Úgy beszéltük meg, hogy eljön hozzám és sétálunk itt nálunk a környéken. Jelezte még előtte, hogy este lesz egy baráti találkozója, de X órától, ha nekem jó, ráér. Eljött az X óra és akkor küldött egy e-mailt a mobiljáról, hogy ne haragudjak, mégsem tud eljönni, mert az egyik gyerekkori barátja most közölte vele, hogy hosszas próbálkozás és vetélések után végre sikerült teherbe esnie és ezt szeretné, ha most megünnepelnék. A végére odaírta, hogy ha jó nekem, holnap délután beszéljünk.

Nem tudom, miért, de ott akkor azt hittem, meghalok. Nem értettem, miért érzek így. Annyira nem számítottam erre. Annyira fájt, hogy a barátját választotta, akivel ünnepelhetett volna másnap is vagy két nappal később, hogy nem válaszoltam neki, csak másnap. Megírtam neki, hogy sajnos nekem nem jó ez a nap, és azt is megírtam, hogy nagyon rossz érzés volt ez nekem, mert azt hittem, hogy neki is ugyanolyan fontos ez a beszélgetés. De azért igyekeztem megértő lenni és megírtam, hogy természetesen megértem, hogy ha az ünneplés mellett döntött, hiszen egy régi jóbarátról van szó. És azt is megírtam, hogy talán nem kellett volna feszegetnem ezt az egész „ismerlek” témát és talán nem véletlen, hogy így alakult. Elég szomorkás hangulatúra sikerült a levelem, nem tagadom. De egyszerűen annyira kiütött ez a váratlan helyzet.

Ezek után nem jött válasz tőle. Napokig szenvedtem, vártam, hátha ír. Semmi. Aztán valamilyen ürügy kapcsán írtam neki sms-t és rákérdeztem, haragszik-e. Erre azt válaszolta, hogy ő még ott tart, hogy neheztelek rá. Jöttek-mentek az sms-ek váltások, aztán írtam neki e-mailt, hogy ne haragudjon, ha megbántottam a levelemmel, és nem fogadtam el békében, hogy másképp döntött és őszintén sajnálom. És így is éreztem. Azt éreztem, hogy talán kioktató voltam és nehezteltem rá, ahelyett hogy szimplán elfogadom, hogy ő most mégiscsak a barátját választja. De nem válaszolt a levelemre. Aztán rákérdeztem egy sms-ben, hogy megkapta-e a levelemet és mit szólna, ha pótolnánk a beszélgetést. Azt írta, hogy amint szám.géphez kerül, elolvassa, csak valami gond volt az e-mailjeivel. A beszélgetés pótlására nem válaszolt. És aztán az e-mailemre sem válaszolt. Napokig vártam. Úgy döntöttem, egy utolsó próbát teszek. Felhívtam telefonon, felvette és kedvesen beleszólt, hogy visszahívhat-e fél óra múlva, mert még dolgozik. Nem hívott, viszont este küldött egy e-mailt, hogy már nem tudott visszahívni, de holnap elmeséli és most meg már nincs egyedül, ezért nem szeretne hívni, mert nem tudna normálisan beszélni, és kérdezte, hogy felhívhat-e és megköszönte a megértésemet és egy smileyt rakott a levél végére. Jeleztem, hogy igen, délután jó lesz és küldök sms-t, amikor épp nyugodtan tudnánk beszélni. Visszaírta, hogy neki lehet, hogy a délelőtt lenne jobb, de a du. is valószínűleg jó lehet, nyugodtan küldjek neki egy sms-t, ha épp alkalmas, akkor felhív. Másnap küldtem sms-t. Ennyit válaszolt: „Most nem alkalmas”. Majd ezek után semmi. Ez három napja történt. Azóta nem kommunikáltunk. Ugye én rontottam el? Vagy most mi történik? Ha azzal a csalódott levelemmel rosszat léptem, akkor utána meg miért keresett meg megint totál barátságosan e-mailben, hogy nem tudott visszahívni és felhívhat-e másnap, meg hogy most nincs egyedül és így nem tudna normális beszélni velem. Totál nem értem. Egyébként korábban, amikor kértem, hogy ha gondolja, írjon ő is valamit arról, amit érzett ott köztünk (hogy felismert), akkor azt válaszolta, hogy hát ő nem az a fajta, aki ilyenekről írna, beszélni meg pláne nem sokat. Szóval, eléggé zárkózott az érzelmi dolgokkal kapcsolatban, úgy látom. Ezért gondoltam arra is, hogy talán még mindig szívesen találkozna, de jobban bezárkózott a reakcióm miatt. Nem haragszik rám, azt érzem. Azt is érzem, hogy gondol rám. De nem tudom, mit tegyek. Csak azt érzem, hogy megveszek ettől az érzéstől. Valami nincs lezárva és folyton azt érzem, hogy kommunikálnom kell felé. Miért? Lehet ikerlélek és ezért ilyen fájdalmas?