Az alacsony önértékelés és a magány kéz a kézben járnak szerintetek? Aki magányos, az azért magányos, mert nem szereti önmagát, és emiatt mások sem tudják szeretni? És ha szeretni fogja magát, akkor mások is elkezdik szeretni?

Kérdés: Milyen definíció szerint értelmezzük a magányt?

1. Nincs senki, akivel bármiféle jelentőségteljes interakcióba léphetnénk.

2. Társas magány, magány mint érzés, emberektől függetlenül.

Én "magányos" vagyok abban az értelemben, hogy fizikailag nincs senki, akivel jelentőségteljes interakcióba léphetnék. Tehát fizikailag egyedül vagyok. Mivel képtelen vagyok élőszavas beszélgetést fenntartani (szó szerint, képtelen, mint ahogy nem tudok repülni se), ezért az egyetemen is többé-kevésbé fizikailag egyedül vagyok - de ha nem lennék, akkor is jellemző lenne a társas magány jelensége, más okokból kifolyólag - bizonyos témák miatt, amiket csak olyan emberrel oszthatnék meg, aki közel áll hozzám, a többi egyszerűen nem értené.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy alacsony az önértékelésem. Pontosabban így fogalmaznám: TUDOM, hogy nem érek keveset, de elfogulatlanul szemlélve magamat és a "tüneteimet", úgy gondolom mégis jellemző rám mélyen a felszín alatt, valamilyen mértékben, hiszen akkor nem úgy viselkednék, ahogy.

Ugyanakkor ehhez az "alacsony önértékeléshez" sokszor társul - mások szerint, interneten - végtelen arrogancia, ami eléggé ellentmond az előbbieknek, ha nem védekező mechanizmusként értelmezzük (és nem igazán értelmezhető akként, hiszen tudom, hogy vannak témák, amikben tudok annyit, hogy az átlag embert kioktathassam).

Sőt, kifejezetten lenézem azokat, akik a tudatlanságot VÁLASZTJÁK - és ma, internettel ez csak választás kérdése.

Szóval, a kérdésedre a válasz, hogy nem.