Alacsony önértékelés a családban, túlléptél rajta? (ha egyáltalán volt ilyen nálatok)

Szeretem a családomat, de nagyon aggasztónak találom a világnézetüket/felfogásukat. A családban hosszú generációk óta még érettségije sem volt senkinek, szüleimnek sincs, de jól fenn tudják tartani a családot, valamilyen szempontból nevezhetőek életművésznek is, de az egyszerűbb fajtából. Amolyan kisebbségi komplexusban tengődnek mindannyian és akármilyen finoman próbálom megközelíteni a témát, nem tudom megváltoztatni erről a felfogásukat, mert tudjátok hogy van ez, mindig én maradok a gyerek, akárhány éves is leszek... Én suli mellett iszonyú sokat olvastam és a legcifrább filozófiákat is megértem, többek közt pont az ezzel kapcsolatos önkorlátozásokat is kutattam, nemrég pedig ráéreztem az igazságra, a harmóniára, az elmétől való elkülönülésre stb., de ezeket ők soha nem értenék meg, ők csak pénzt gyűjtenek, hogy nekem jó legyen, emiatt pedig kissé feszült vagyok, mert úgy érzem nem tudom ezt visszaadni, de elfogadom.

Jövőre megyek főiskolára és ezt is amolyan "az átok" megtörésének tekintik, nem így fejezik ki magukat, de abszolút ez érződik. Nekem van önbizalmam, beszédes vagyok, művelt talán kicsit opportunista is, de a családban mindig érzem ezt a kisebbrendűségi szellemet és én is magamra öltöm automatikusan ezt a mélabús édeskés, szerény viselkedést, amit a családi összejövetelek hoznak magukkal. Ők is ugyan úgy le tudnának diplomázni ha akarnának, vagy belekezdhetnének valami nagyba (mert a diploma sem minden) de valahol lekanyarodtak erről az útról és megelégszenek azzal ahol vannak, "feláldozzák" magukat a gyerekeikért.