Mi a karma?

Az a hinduista felfogás, miszerint az élőlények sorsát a megelőző életeikben elkövetett tetteik határozzák meg. Ennek alapfeltétele a világ lényegének megismerése. A karma a buddhizmusban a szenvedés voltaképpeni alapja, és ezért kerülendő.

Egy kicsit érthetőbben: biztosan hallottad már, hogy valakire azt mondták, hogy negatív a karmája. Ez olyan mint valami rossz kisugárzás, vagy mintha pl. meg lenne átkozva. Mint ahogy a definíciója is kimondja, sorsunkat befolyásolja előző cselekedeteink. Tehát, ha előző életünkben valakinek ártottunk, készüljünk fel rá, hogy megkapjuk méltó büntetésünket jelen életünkben, szerencsétlen élet is várhat ránk akár.

A kármára vonatkozó tanítás szintén azok közé a fontos alaptanítások közé tartozik, amelyek befolyásolják a hinduk etikáját és magatartását. Ezen tanítás szerint minden tettnek megvan a maga kedvező vagy kedvezőtlen következménye; a kárma határozza meg a vándorló, vagyis reinkarnálódott lélek jellegét. A Garuda-puráná-ban a következő magyarázat áll:

„Az ember teremti meg a saját sorsát, s már magzatként is a korábbi életében véghezvitt cselekedeteinek lendülete befolyásolja. Legyen bár egy sziklavár szorításában vagy pihenjék a tenger öblében, legyen bár biztonságban anyjának ölében vagy magasan annak feje fölött, az ember nem menekülhet a saját korábbi cselekedeteinek következményei elől . . . Aminek egy bizonyos korban vagy egy meghatározott időben meg kell az emberrel történnie, az akkor és abban az órában be is fog következni.”

A továbbiakban a Garuda-purána így folytatódik:

„Az az ismeret, amit az ember korábbi életében megszerzett, az a vagyon, amit előző létében a szegényeknek adott, és azok a cselekedetek, amiket előbbi megtestesülésében véghezvitt, megelőzik lelkét az úton.”

22 Mi e felfogás alapja? A halhatatlan lélek a kármára vonatkozó tanítás elengedhetetlen összetevője, és a kárma az, ami megkülönbözteti a hinduk lélekről alkotott elképzelését a kereszténységétől. A hinduk úgy hiszik, hogy minden egyes lélek, jíva vagy**, sok reinkarnáción vándorol át, talán még a „poklon” is. A léleknek arra kell törekednie, hogy egyesüljön Brahmannal, vagyis a „legfőbb létező”-vel (ne tévesszük össze a hindu istennel, Brahmával). A kereszténység tantételei viszont — vallási meggyőződéstől függően — azt állítják, hogy a lélek az égbe, a pokolba, a purgatóriumba vagy a limbusba kerül (Prédikátor 9:5, 6, 10 [9:7, 8, 12, Károli]; Zsoltárok 146:4).

23 A hinduk a kárma egyik következményeként hajlamosak a fatalizmusra. Hiszik, hogy valakinek a jelenlegi állapota a korábbi létezésének eredménye, tehát rászolgált erre az állapotra, legyen az akár jó, akár rossz. Fáradozhat azon, hogy helyeselt életmódot folytasson, s akkor a következő léte valószínűleg elviselhetőbb lesz. Ezért egy hindu ember könnyebben megelégszik a sorsával, mint egy nyugati. A hindu mindent az előző életéhez kapcsolódó ok-okozati törvény következményének tekint. Alapelve, hogy az ember azt aratja le, amit állítólagos korábbi életében elvetett. Mindez természetesen azon a feltevésen alapszik, miszerint az embernek halhatatlan lelke van, amely ember, állat vagy növény formájában újra megtestesülhet.

24 Vajon akkor mi a végső cél a hindu hitben? Elérni a moksát, azaz az újraszületések és különböző létezések szenvedéssel teli körforgásából való kiszabadulást. Ez tehát a fizikai létből való kiszabadulás, nem a test, hanem a „lélek” számára. „Mivel minden hindu célja a moksa, vagyis a kiszabadulás az újraszületések hosszú sorából, az ő életükben a legnagyobb esemény a halál” — írja egy szerző. A moksa különböző márgákon vagy utakon érhető el