Mi az a vágy, ami a lelket arra vezeti, hogy inkarnálódjon?

Ezt elég nehéz megmondani, mert elvileg az összes lélek, ami a körforgásban van, az elejétől benne van. A hindu, és buddhista álláspont nagyjából az, hogy az istenség nem cselekvőből cselekvővé vált, és ezáltal jött létre a világ, és minden, ami benne van, így a lelkek is. Eleve benne vannak a lelkek mert nem különülnek el az istenségtől, ennek felismerése vezet a kilépéshez a körforgásból.

Így összességében az istenség vágya a cselekvésre az oka, hogy a lelkek a körforgásba kerültek. A védanta szútra elég jól leírja ezt, többnyire filozofikusan, vallási köret nélkül.

ujra atakarja elni a haldoklast es a halalt

halalvagya van

...

Vedak leirja azt hogy a vilag (mindenseg) orokidoktol van, mindeg elpusztul majd megszuletik

vagyis igy mar ennek kezdopontjat eleg nehez kitalalnunk nekunk

vagy felfognunk hogy lehet orokidoktol korforgas

mert mi kezdetben gondolkodunk nem tudunk ettol elvonatkoztatni

szoval az inkarnalodasi vagy is megvan mindeg "legeloszor" is mivel valojaban nincs es nem is volt legeloszor

ha ezt elfogadod es megprobalod felfogni akkor is egyrekozelebb kerulhetsz a felszabadulashoz

"ott" lenyegtelen a nem-cselekves, cselekves, letezes, nem-letezes

Szoval a te hajtoerod inkabb ez legyen hogy felulemelkedj a kicsinyes Fold-i emberi mindennapokon, es meg a bolygokon csillagokon, sejteken, atomokon, es felul emelkedj

megszabadulj toluk es "Isten"hez "erj"

azert nehez mert az ember allati dolgokhoz ragaszkodik, alvas, eves, szaporodas, szorakozas, oromszerzes

vagy masik "veglet" hogy halalt megvaltasnak (megoldasnaj) tekinti, pedig az nem az

Védánta filozófia: A lélek kezdetben egyedül volt, és azt mondta: Egyedül vagyok, félek. Viszont ha egyedül vagyok akkor mitől is félek? Megszületett a kérdés, majd megszületett a lehetőség (az élet) a válasz megtalálására.

A Buddha ezt az egész kérdést egy félreértésnek tartaná. A Tripitakában ez a: DN 1 Brahmajāla Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója - Pubbantakappika - III. A múltra vonatkozó spekulációk.

Kezdetben nem volt semmi, csak EGYETLEN figyelem. Ez a figyelem önmaga létének tudója volt, VAGYOK. Mivel nem létezett rajta kívül semmi más, ezért nem volt tér és idő, tehát időtlenségben (öröklétben) létezett önmaga teljességében, majd ez a figyelem ami önmaga teljességében időzött az időtlenségben, "önmagáról" kifelé irányult, és megjelent az első gondolat, "mi vagyok én"? Ezt több kutató gondolat követte, amik választ kerestek erre a kérdésre. Így a figyelem ami eddig önmaga volt, most teret adott a gondolatoknak, a gondolatok a figyelem üres terében jöttek létre, és ezek a gondolat formák az ürességben teret foglaltak, ezzel létrejött a tér fogalma, és egyben az idő fogalma is mert minden gondolatformának volt keletkezési ideje, tér+idő=univerzum, de ez még egy szellemi univerzum, ahol gondolatok születtek, majd ahogy a térben léteztek és a különféle gondolati formákkal kölcsönhatásba léptek, tudást halmoztak és gondolatfolyamokká alakultak, a tér és idő utazóivá lettek. Mivel minden gondolat forma EGYETLEN figyelem terében született, így mind egységben léteztek, de ahogy az idő síkján kezdtek létezni és tudást halmoztak, egyre jobban elkülönültek az egységtől, és egyéni létezőkké váltak, és az egység megélése helyett elkülönültségben léteztek, azaz a gondolatformákban már az én ez a forma vagyok képzet kezdett uralkodni.

Én ez a forma vagyok, ő pedig egy másik forma, és ezzel elindultak a vágyak, mert egység helyett különbözőséget láttak ezek a létformák, és a különbözőség vonzotta őket, így kialakult az én is ilyet és olyat akarok, azaz a vágyak végtelen megélésére való kaland elindult, és a sűrű anyaginak mondott teremtés kezdetét vette, ami magával hozta a totális amnéziát és az egységtől való elszakadást is, mert itt már egyéni szemszögekből vizsgálódva létezünk, és az egyetlen tudásunk az, hogy ez a test vagyok, ekkor születtem, xy-nak hívnak, majd tapasztalás és tanulás után ilyen vagy olyan személyekké válunk, tehát a testünkkel és elménk tartalmával élünk meg azonosságot, az ősi egység állapotára nem vagyunk tudatosak, ami nem más, mint a figyelem időtlen jelenléte.

Valójában minden létforma egyetlen figyelem terében keletkezett, így minden létformából egyetlen figyelem néz kifelé, de jelen állapotunkban a figyelem terében lévő testtel és elmével érezzük azonosnak magunkat, és elkülönült személyekként létezünk.

Erre próbál minden mester rámutatni, amikor a jelenlétbe hív, ezzel kiszakítva a tér idő rabságából (szamszárából) az elkülönültségben létező személyeket (lelkeket). Elérve ezzel a megszabadulást a téridőben való bolyongástól, amit mi emberek megvilágosodásnak nevezünk.

A megvilágosodás pillanatában a végső látóra ébredünk, a figyelemre ami valamikor teret adott minden létezőnek/gondolat formának (léleknek).

A látóra, ami valójában vagyunk, de beleálmodta magát ebbe a világba és az elkülönültség illúziójába amnéziát élt meg az idő síkján, hasonlóképpen mint az ember az éjszakai álomban, ahol egy álomtestben egy álomvilágban megél egy kalandot több álomkarakterrel, pedig egymaga álmodik mindent.

Mind az "egyedül" létező vagyunk, de az elkülönültség illúziójában, egyéni szemszögekből élünk meg kalandokat, az ebből való ébredés a megvilágosodás, ahol a figyelemre ébredünk, ami személytelen időtlen vagyok "állapot".