Miért van az, hogy meditáció alatt, ha sikerül eljutni egy mélyebb szintre már nem vágyom semmire csak, hogy örökké ilyen békés, nyugodt állapotban legyek és már-már nyűg visszatérni ebbe a világba?

Ez olyan, mint éveken át csak a gép előtt ülni, aztán kimenni sétálni az erdőbe. Egy sokkal igazabb, természetesebb, teljesebb lét..., nem csoda, ha ott jobb.

Nekem kamaszként megszűnt az unalom. Csak meditáltam és meditáltam, pedig már órák óta nem mentem mélyebbre, se másfelé, csak voltam.

Azóta leírhatatlanul jobbak a meditációim.

A meditáció közben nem elhagyjuk ezt a világot, hanem pont hogy megérkezünk ide (a tudatos jelenlétbe). Alaphelyzetben ugyanis a gondolataink álomvilágaiban vagyunk. A meditációban pedig a gondoltainkról való leválasztódást gyakoroljuk (ezáltal egyre inkább átéve a jelent).

Persze egy idő után annyira tiszta is lehet a tudatos jelenlét, hogy azt az (üresség állapotot) az átlag ember már elképzelni sem bírja. Viszont az ilyen tapasztalásokhoz általánosan sok-sok évnyi, rendszeres meditáció kell. (Bár nincs ki zárva teljesen az sem, hogy erről szólt a kérdés.)