Hogy tudtátok elfogadni azt, hogy egyszer meg kell halni? Többi lent.

könnyen, azt nehéz, hogy élnem kell, igen, hiszek

Kár ezen előre filózni. Egyszer eljön majd. Hogy hogyan az is csak akkor derül ki. Addig van egyėb problėma, mit agyaljak ezen, amúgyis elkerülhetetlen lesz egyszer.

Én úgy hogy lehetségesnek tartom a lélekvándorlást. Nem hiszek benne megrögzötten csak nem vetem el a lehetőségét. Ezt aképpen képzelem el mint ahogy egy szoftver leáll úgy életem végén az én tudatom is. Aztán egyszer újra elindul csak egy másik hardverben azaz testben törlődött adatokkal. A világegytetemet egy információs rendszernek gondolom. Valójában tényleg energiából és információból áll. Bizonyos információk lenyomatként megőrződhetnek vagy idővel újra előfordulhatnak és ismétlődhetnek. Ha nem úgy működik a lélekvándorlás mint ahogy a buddhizmusban van akkor is megtörténhet a jövőben hogy egy véletlen folytán az én mostani tudatom fog belekerülni valakibe. Csak nem fogok emlékezni semmire az előző körből. Már az is egy véletlen hogy pont ebben a testben az én tudatom van. Hogy ez a tudat vagyis én egyáltalán létezik. Ha ez egyszer megtörtént akkor miért ne történhetne meg egyszer újra? Lehet hogy már ezelőtt is megtörtént.

8 éves koromban volt az első halálközeli élményem, persze akkor nem értettem hogy mi történt, a baleset pillanatában leperget az életem filmje, olyan volt mintha újra éltem volna minden pillanatot, 8 éves korom ellenére hosszúnak tűnt az egész de közben az idő mintha állt volna, a következő pillanatban pedig minden részévé váltam, láttam ahogy rohhanak felém a másik szobából a nagyszüleim, de a gondolataikat is éreztem, miközben a szoba minden tárgyában jelen éreztem magam, aztán a következő pillanatban már a saját szemeimen keresztül láttam mindent és döbbenten vettem észre hogy a földön fekszek, rajtam pedig a szekrénysor egyik eleme, amitől ki sem láttam. Akkor senki nem tudott nekem magyarázatot adni nekem erre a tapasztalatra, de megváltoztam és azon járt mindig a fejem hogy ki vagyok én és mi az élet értelme. Títen éves gyerek voltam mire találtam könyveket ahol írtak emberek arról hogy lepergett az életük filmje, de a mindenben benne lévő érzésről akkor sem találtam infót, aztán évekkel később meditácíót tanultam, majd elhagytam mert elégedett voltam azzal ami van, ha szükségét éreztem akkor újra kezdtem. Idén januárban elém került A most hatalma c. hangoskönyv, nagyon magaménak éreztem amiről szólt, aztán amikor youtube videókat is néztem a könyv írójáról és előadásairól, akkor rátaláltam egy érdekes videóra, ami Mooji mester/tanító jelenlét gyakorlatáról szólt, ezt megnéztem és elsőre volt egy furcsa érzésem tőle, másnap újra próbáltam a gyakorlatot és a következő pillanatban kivülről láttam magam, ez döbbenetes volt, de a következő pillanatban már ráébredtem hogy AZ vagyok aki kivülről lát, úgy értem a külső szemszög, a külső megfigyelő vagyok, nem pedig a test amivel azonoulva éltem mindig, megértettem hogy az idő nem létezik, minden csak VAN, és hogy a halál nem a vég, csupán visszatérés a forráshoz, a formátlanság világába, az anyagtalanba. Az élet értelme pedig annyi, hogy ez az anyagtalan szellemi forma, ez az örök létező tudat magára ébredjen az anyagi testben, a jelenlegi probléma pedig az az emberekkel, hogy mindenki el van veszve a saját gondolataiban, úgy értem hogy mindenki azzal azonosul amit megélt életében és amit tanult, tehát maga az élet történet alakítja az elképzelést hogy kik vagyunk, és közben nem látjuk valódi teljes lényünket, mondhatni korlátozottan látunk és szenvedünk ez miatt és háborúzunk stb... A gond annyi ezekkel a tapasztalásokkal, hogy ha nem velem történik akkor max érdekesnek találom más szájából hallva, esetleg hülyének nézem vagy hazugnak, pedig a történelem során több feljegyzés is történt hasonló tapasztalásokról, és napjainkban is többen beszámolnak hasonló dolgokról, idővel annyi ilyen megosztás lesz majd, hogy a kétkedő is kéyntelen lesz belátni hogy nem minden az anyag amit látunk, sőt...

Amióta a keleti filozófiákkal és a buddhizmussal is komolyabban foglalkozom, teljesen elfogadtam, pedig nekem 25 éves koromban, 53 évesen halt meg anyukám, ŕegebben már. Nem volt egyszerű, de ma már másképp látok minden ilyen dolgot.

En abban hiszek, hogy a lelkem orok, ez a test, ez az elet egy szerep, amit kiprobalok. Rossz nem tortenhet, mert vegsosoron az is a szellemi fejlodesem resze. :) Ez megnyugtat valamilyen szinten, es erot ad atlendulni olyan megvaltoztathatatlan dolgokon mint peldaul az elmulas. A Mindfulness peldaul egy jo technika erre.