Mikor teljesen azt érzed, hogy kezded elveszíteni önmagad, akkor mi a teendő?

Ha spirituális életet élsz, akkor gondolom tudod, hogy az élet az egy örök változás. Van olyan igen, hogy az élet beáll egy adott szinten, vagy éppen minden jó, de senki nem mondta, hogy nem kell szintet lépni, vagy valamit megfejlődni.

Bár nem tudom milyen életet élsz, mennyire vagy spirituális, vagy az mit takar, de 1. vagy túl sokat foglalkozol ilyen dolgokkal, és keveset a földi élettel, vagy 2. nem foglalkozol eléggé mélyen a spiritualitással, hanem csak a felszínt kapirgálod.

Amúgy rossz hír igen, hogy ha valaki elindul a spiritualitás útján, vagy az önmegismerés útján, akkor mindig újabb és újabb dolgok jönnek, amit el kell engedni, megfejlődni, kitisztítani magunkból, stb.

Gondolj csak bele, megannyi előző életből mennyi fájdalmat, karmát, elakadást, miegymást hozunk magunkkal.

Most nem rád gondolok, de legjobb, amikor emberek hangoztatják, hogy ők megbocsájtottak, elengedtek, megfejlődtek, valamilyen szinten vannak, (legjobb jön) MEGVILÁGOSODTAK, de mégis a Maslow piramis alsó szintjein élik az életüket. Vagy érdemes Hawkins tudat térképét is tanulmányozni, ő 1000-es szintig lőtte be az embert, az 1000 az a megvilágosodott állapot. Szerintem 250-310 környékén kezd az ember valóban őszinte és tudatos életet élni, alatta csak önbecsapás van, hogy mekkora spirituális vagyok, de igazából ugyanúgy minden bajom van.

[link]

[link]

Szóval, a normál kerékvágás a fejlődés, változás, lehet leálltál ezzel, és ezért érzed, hogy amortizálódás van körülötted. De egy kicsit írj konkrétabb dolgokat, hogy mit értesz amortizálódás alatt, illetve mit értesz az alatt, hogy spirituális életet élsz.