Más is észre vette már, hogy a legboldogabb pillanatok valójában a legszomorúbbak is?

Én már párszor tapasztaltam ilyet az életem folyamán, gyerekkoromban többször manapság sajnos elég ritkán. Ezek olyan gyönyörű és megismételhetetlen pillanatok amelyekből csak pár adatik meg nekünk az életben. Én miután átéltem ilyet mindig egy olyan nagyon mély és tompa szomorúság öntött el ami semmikor máskor nem tapasztalható még akár halálesetkor sem. Talán az elmúlás tudata miatt van, hogy hiába tökéletes és gyönyörű a pillanat egyben a legszomorúbb is mivel véget ér egyszer ahogy minden véget ér majd. Ezt az elmúlást és végességet pedig csak ilyenkor értjük meg igazán, a hétköznapokban erre nincs lehetőségünk.

Nekem régen mikor ezt próbáltam elmagyarázni gyerekként az anyámnak csak leszidott, hogy én nem tudok örülni. Szerintem ez nem így van, mert ez a szomorúság ami "elrontja" a pillanatot valójában szép is és pont emiatt lesz különleges emlék amire mindig szívesen gondol vissza az ember amíg csak él.

Nemtudom érti e valaki miről beszélek. Lehet ez a pillanat akármi, együtt vagy azzal akit igazán szeretsz , sétálsz a szerelmeddel egy nyári naplementébe a langyos szél fújdogál a nap bearanyozza a tájat, fogjátok egymást érzed és tudod hogy most minden tökéletes nem történhet semmi baj. Ugyanakkor azt is tudod, hogy ez nem lesz mindig így és a boldogság egyszer véget ér, sőt már ha elsétáltok sem lesz ugyan olyan mint akkor, és legvégül úgyis elveszíted majd őt ahogy minden mást is, elvégre az élet egyszer véget ér. Erről az érzésről beszélek.