Mi a különbség egó és önbecsülés között? Mi a különbség szerénység és alázatoskodás között?

"Ha valaki már nem vágyik a külvilág pozitív visszajelzésére, mert tisztában van saját magával, akkor nem lesz egy lábtörlő a többiek szemében?"

Szerintem attól nem. Én úgy tapasztalom, hogy az, hogy valaki milyen visszajelzéseket kap másoktól, az nem azon múlik, hogy ő maga vágyik-e elismerésre, pozitív visszajelzésekre, hanem jellemzően egyrészt azon, hogy ő hogyan viszonyul másokhoz, másrészt azon, hogy "mit tesz le az asztalra".

(Ha van kedved, gondold végig, hogy te kiknek, milyen helyzetekben és miért adtál az utóbbi hónapokban valamifajta pozitív visszajelzést.)

"Mivel nem vesz részt a játszmákban, a dominancia harcban, így az egós emberek lenézik? (Azt hiszik, vesztes, nem látnak bele, hogy szándékosan olyan.)"

Lehet, hogy vannak, akik lenézik ezért - bár én őszintén szólva nem úgy látom a környezetemben, az ismeretségi körömben, hogy a sikernek akár a kulcsa, akár alapvető feltétele lenne, hogy valaki játszmákban és dominancia harcban vegyen részt.

"A hétköznapi életben mégiscsak szükség van arra, hogy ne rúgjanak az emberbe, hiába nem fáj már neki lelkileg, attól még gyakorlati hátrányai lehetnek, pl. nem kap meg egy állást, egy pozíciót, akkor nem lesz annyi pénze, hogy a családját ellássa."

Szerintem abból, hogy valaki egyre kevésbé egóból működik, nem következik az törvényszerűen, hogy kevésbé lesz sikeres a hétköznapi életben, és emiatt bármilyen téren hátrányt szenved. (Nincsen nálam a bölcsek köve, de nekem legalábbis se nem következik egyik a másikból logikailag, se nem tapasztalom ezt a saját környezetemben a gyakorlatban. Néhány alapvető különbség, amit én megfigyeltem ezeknél az embereknél, az az, hogy a kapcsolataik - a munka terén is - sokkal inkább az együttműködésen alapulnak, mint a versengésen, rivalizáláson, nem "erőből" akarnak megoldani, megvalósítani dolgokat, kevésbé akarják a saját akaratukat, elképzeléseiket másokra erőltetni, kevésbé kategorizálnak és ítélkeznek, kevésbé gondolkoznak hierarchikus viszonyokban, illetve sokkal kevésbé tekintélyelvűek.)

Az, hogy van egészséges önbecsülésed, teszel saját magadért, kiállsz a saját érdekeidért (úgy, hogy másokét is tiszteletben tartod), dolgozol a céljaidon, és igyekszel boldogulni az élet minden területén, szerintem még nem egós viselkedés, és nem hiszem, hogy egy spirituális beállítottságú embernek az ellenkezőjére kéne törekednie.

Ezt nyilván mindenki másképp ítéli meg, de szerintem a "belső lelki fejlődés" nem azt jelenti, hogy arra a szintre kéne eljutni, hogy ha mások "beléd rúgnak", akkor zokszó nélkül tűröd, nem teszel ellene, és - akár a magánéletedben, az emberi kapcsolataidban, akár munkahelyi környezetben - benne maradsz az áldozat szerepben, a saját érzéseidet és érdekeidet alárendelve másokénak. Amire szerintem érdemes törekednie ilyenkor az embernek, az az, hogy ne egóból reagáljon, ne visszavágjon, megtoroljon, hasonló módon ártson annak, aki "belerúgott", hanem minél több bölcsességgel és érzelmi intelligenciával kezelje a helyzetet, próbálja kulturáltan megoldani az ilyen emberi konfliktusokat - ha pedig a másik fél viselkedése, hozzáállása nem teszi ezt lehetővé, akkor vagy lépjen ki az ilyen kapcsolatokból, vagy más módon igyekezzen kivédeni, megakadályozni, hogy mások újra meg újra "belerúgjanak".

"Hiába mondja, hogy az ő büszkeségét ez nem sérti, hogy nem lépett előre (ami szerintem helyes hozzáállás), de attól még nem lesz pénz, amitől persze ő nem értéktelenebb semmivel, de valamennyi pénzre akkor is szükség van.)"

Én is úgy gondolom, hogy valóban nem "értéktelenebb" attól valaki, hogy kevesebb pénze van, de nem is értékesebb. Szerintem alapvetően hibás felfogás, és önkorlátozó, önsorsrontó dolog a pénzt a rosszal, a kapzsisággal vagy netalán a tisztességtelenséggel asszociálni. Ha nem barlanglakó remeteként élünk, vagy egy törzsi közösségben, akkor szükségünk van pénzre a normális életvitelhez, és szerintem nem lesz valaki kevésbé spirituális lény attól, hogy nem csak a puszta létfenntartásra törekszik, hanem arra, hogy anyagi biztonságban éljen, nyugodt körülmények között, illetve ezt elő tudja teremteni a családjának.

"de a lényeg kb. annyi, hogy hogy lehet összhangba hozni a gyakorlati életben való talponmaradást a belső lelki fejlődéssel?"

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, szerintem úgy, hogy lehetőleg azok szerint az elvek szerint élsz, és hozd meg a döntéseidet az élet minden területén, amit te helyesnek tartasz, vagyis követed azt a bizonyos belső iránytűt (amit nevezhetünk akár a lelkiismeretednek is) - akkor is, amikor más megoldások egyszerűbbnek vagy kényelmesebbnek tűnnek.

Másrészt úgy, hogy igyekszel valamifajta egyensúlyt megteremteni az életedben, nem szállsz el a fellegekbe "hű, de spritituális vagyok" alapon, hanem maradsz két lábbal a földön olyan értelemben, és úgy törekszel arra, hogy lelki, spirtuális értelemben is kiteljesedjen az életed, hogy közben figyelsz arra, hogy a materiális síkon is rendben menjenek a dolgaid a hétköznapokban, és megfelelően helyt tudj állni a mindennapi élettel járó kihívásokban.

Én úgy vagyok vele, hogy a spiritualitás - ugyanúgy, mint bármi más dolog - akkor képvisel valódi értéket a szememben, ha nem egy önmagáért való dolog, hanem át tudok ültetni belőle valami a saját életembe, gyakorlati hasznát veszem a mindennapokban úgy, hogy valami módon könnyebb, boldogabb, teljesebb és harmónikusabb lesz tőle a saját életem, beleértve az emberi kapcsolataimat.

Biztos nagyon szép és hasznos bölcsességeket és követendő elveket olvasni spirituális tanítóktól, de ha azokból nem sikerül valamit átültetni a saját életembe, maradnak az elméleti síkon, és nem változik jobb irányba tőle az életem, akkor mire mentem vele?

"Kell-e a keménység, az erő, a tekintély álarcát felvenni, vagy inkább a "lesz, ami lesz, de én önmagamat adom" utat járni?"

Nyilván mindenki tegye azt, amit ő helyesnek és célravezetőnek érez a saját életében, az adott helyzetben. Én részemről inkább azt a hozzáállást választom, hogy nem játszom szerepeket, és járom a saját magam által választott utat, hogy saját magammal békében legyek, amennyire csak lehet.

A tett halála az okoskodás.

Nem elég azon gondolkozni, hogy legyél jobb, tenned is kell érte. A sok filózás nem ér semmit.

A kérdés jó!

Minden képmutatás amit nem lélekből (a középpontodból) teszel.

Ilyen 1xrű