A spirituális emberek hogy találnak párt?

Én is hiszek az egyetemes igazságban. Amennyiben ez eltér a mostani igazságomtól (márpedig biztos eltér, különben nem itt lennék), nagy bűnt követek el azzal, hogy a kicsihez akarom erőszakolni a nagyot. (Bűn alatt értem, hogy szembemenni a természettel, vagy az igazsággal.) Ezért is nagyon elgondolkodtató, amit írtál privátban, és köszönöm, mert akár az is lehet, hogy azért nem veszek észre magamban bizonyos dolgokat, mert olyan mélyen kialakult valami védelmi mechanizmus, hogy már teljesen betemette, képtelen vagyok meglátni, és habár igazán őszintének érzem, amit mondok, mégis átüt az alatta lévő dolog, amit külső szemlélő észre vesz, én meg nem. (Ezt majd privátban.) Most kicsit olyan érzés, mintha egyik skizofrén énem beszélne a másikról. :)

Csahenk! A spriritualitáson csak azt értettem, hogy az ember egy testi-lelki-szellemi egységként tekint másokra és magára, de ezeknek az "összetevőknek" szerintem megvan a saját rendje, és ezt az elrendeződést látom a világban felcserélve, egyiket felduzzasztva, a másikat sorvadóban. Mondhatjuk úgy is, hogy a jelenséggel van problémám, nem az embereket akarom ezzel bántani. Nyilván rám is hatással van és ugyanúgy nem jó úton járok már, de ez engem zavar, nem érzem jól magam benne, nemhogy mégjobban belemerüljek. Múltkor is hallottam a tér előtt elmenve egy csapat 10-12 év körüli gyereket, akik az egyik társukat gúnyolták a telefonja miatt. Nem a gyerekekre haragudtam, nem őket szóltam le magamban! Hanem a jelenség borzasztott el, az a láthatatlan folyamat, ami mint valami beindított gépezet, csak megy és megy, és elkap minden útjába kerülőt. De lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak régen nem a telefonnal, hanem az éppen aktuális használati eszközökkel ment ugyanez. Van bennem egy másik világ határozott emléke, aztán rájövök, hogy ez nem is lehet emlék, mert sosem volt ilyen, inkább csak valami vágykép lehet, de annyira erősen és biztosan érzem, hogy az lenne a "normális", hogy nem tudom elhinni, hogy ne létezne valahol az a világ. (Erre szokták mondani, hogy nem kívül kell keresni, hanem magunkban. Ez itthon egyedül megy is, de amint kilépek, megint egy idegen világban érzem magam.)