Élhet egy ember nem-ragadozó életmódot?

"Viszont az nem igaz, hogy egy csordában a vezérbika csak ad, és nem félti a pozícióját."

Nem is mondtam, hogy csak ad, kap is, de az elenyésző ahhoz a kockázathoz képest, amit vállal. Ha jönnek az újabb vezérjelöltek, összemérik az erejüket, és az lesz vagy marad felül, aki alkalmas is lesz a későbbiekben a feladatára. És a vesztes nem a bosszún töri a fejét, meg nem lesz neurotikus (feltételezem), hiszen a helyére kerül, és ha nem bizonyult elég erősnek, akkor az ő érdeke is, hogy továbbra is az addigi vezér maradjon felül, így továbbra is védeni tudja őt is, hiszen még rászorul, mint ahogy a vetélkedés eredménye megmutatta. Ha a fiatal bika olyan fejlett értelemmel, olyan eszközökkel és olyan "engedetlenül" önállósult (a rendtől elszakadt) egóval rendelkezne, mint az ember, akkor megtehetné, hogy valami trükkhöz folyamodik, amitől vezető pozícióba kerül ugyan, de helyzetben pusztulásba vezetné az egész csordát, max a saját irháját mentené. Minél fejltettebb egy faj, annál nagyobb a lehetőségre a "bűnös" (=hibás) életmódra (is). De nehogy már pont az értelmünk, a fejlett eszközeink vigyenek minket pusztulásba, amikor a javunkra is fordíthatnánk. (Persze nagyon sok mindenben fordítjuk is jó célokra, ez igaz, de lehetne mégtöbb dologban.)

"A büszkeség tényleg melléktermék, viszont amíg létezik a dominancia, addig nem lehet nélküle élni."

Az anyuka büszke, felsőbbrendűségi érzéssel kineveti a babáját: "kis csíra, te még a pelenkába sz.rsz, bezzeg én már nem"? A jó tanárt büszkeséggel tölti el, hogy okosabb a tanítványainál? Ez a büszkeség olyan mámorral tudja eltelíteni az embert, hogy nem is akar tőle megszabadulni. Ebből az következik, hogy a domináns szerepet igyekszik megtartani, tehát nem csak úgy önmagában fejleszti magát egy belső késztetés miatt (aminek a hatására dominánssá is válhat, de ez csak "mellékhatás"), hanem a másikhoz képest akar domináns maradni, ebből pedig az következne a tanár esetében, hogy nem engedné a diákot okosabbá válni magánál. A biosz tanár nem akarná, hogy a tanítványából orvos legyen, mert meg akar maradni az okosabb szerepében, hogy büszke lehessen. (Persze arra is lehet büszke, hogy az ő tanítványa lett orvos, de most ez ne kavarjuk bele. Lényeg, hogy a tanár-diák viszony átfordul tanár-orvos viszonyba, tehát megváltozik a dominancia. És most azt is tegyük félre, hogy a tanár igazából semmivel sem kevesebb, mint egy orvos, legalábbis van ilyen is, olyan is, csak a példa kedvéért írtam, idézőjelben vegyük most úgy, mintha az orvos magasabban lenne, na, szóval csak a viszonyok érzékeltetése miatt.)

"És korábban is leírtam: nem lehet mindenkinek csak adni, és nem ártani."

Ez igaz, de lehetne törekedni afelé, hogy minél többet adjunk (amennyi még nekünk sem túl terhes), és minél kevesebbet ártsunk. Megy, amennyire megy, 100%-ig nyilván nem, de legalább közelítenénk felé. Mert visszaélni is könnyű ezzel, hogy "nem lehet nem ártani", sokan ezt úgy értelmezik, hogy akkor nyugodtan legyünk nagyon önzők, ha már teljesen önzetlenek úgyse lehetünk.

"Mivel emlősök vagyunk, ezért csak heterotróf életmódot élhetünk."

Igen, de a két véglet között, a teljes nem ártás (ami lehetetlen) és a vég nélküli pusztítás és kínok okozása között mi választjuk meg, hogy a skála melyik pontján helyezkedünk el. Tudom, hogy az utcák sosem lesznek teljesen tiszták, de mégis ez az elérhetetlen idea lebeg a szemem előtt, amikor nem dobom el a papírzsebkendőt. Most ez nem teljesen jó példa, mert zsepit eldobni nem muszáj, élőlényt enni meg igen, de arra akartam kilyukadni, hogy lehet közelíteni valamennyire az elképzelt tökéletes állapot felé.

"... és így a természetes szelekciót is. Például úgy, hogy a lelkileg gyengébb, kevesebb frusztrációt bíró egyén alulmarad a dominálásban,..."

Ezt a természetes szelekiót, meg a "a legerősebb marad életben" elvet nem értem, pedig tanították az iskolákban, meg a természetfilmekben is szinte mindig elhangzik. Hogyha az lenne a cél, hogy a gyengébbek elhulljanak, akkor a végén csak egy maradna életben, mert mindig lesz egy erősebb, és végül kihalna a faj. A másik, hogy ha ez évmilliók óta így működik, hogy az egészséges gének viszik tovább a vonalat, akkor hogyhogy vannak még betegségek, fogyatékosságok, torzszülöttek, gyengeségek (állatoknál ugyanúgy)? A genetika nem úgy működik, hogy az egészséges alfahím biztos jó géneket fog tovább adni. De nem értek ehhez, és elnézést, hogy most egy nagyon morbidat fogok írni, de ha mondjuk az összes down-kóros embert likvidálnák (tényleg elnézést!), akkor a down-kór mint jelenség egy idő után eltűnne a Földről?

(Remélem, nem ismételtem magamat, már nem tudom pontosan, és nem olvastam vissza, amiket eddig írtam.)

Szerintem a fejlődésnek pont az a lényege, hogy a relatíve fejletlenebb állapotot "megbocsátjuk" magunknak és másnak, azaz nem írjunk le senkit vesztesként, és próbálunk haladni tovább, mert minden állapotot megelőzött egy annál rosszabb állapot. Ezért az "aki hülye, haljon meg" helyett azt mondanám, "aki hülye, dolgozzon az okosodásért" (és ehhez bizony élni kell:)), ill. "aki hülye, annak segítsen, húzza felfelé a kevésbé hülye". Ez pedig nem egy verseny állapot, hanem együttműködés, ahol mindenki viszonylag jól jár. (Ok, 100%-ig nem, mint azt megállapítottuk, mert olyan nincs. De legalább a szándék meglenne, és ez csak több eredménnyel járna, mint amikor még a szándék is az egymás szivatása.) De nem vagyok biztos benne egyáltalán, hogy ez működne, ez csak egy elképzelt "rendszer", lehet, hogy hülyeség, de egyelőre nem látom, hogy hol lenne benne a hiba, ami miatt ne tudna működni.

Összefoglalava:

van, aki domináns akar lenni,

és van, aki nem akar semmit, csak teszi a dolgát (fejlődik, okosodik, erősödik stb), mert valami hajtja belülről (a többi embertől függetlenül is), és a munkálkodása eredménye lehet az, hogy jobb lesz, mint a többiek, de nem ez volt az eredeti célja, csak önmagában a fejlődés öröméért fejlődött, és mellékesen ezért dominánssá vált az élet egy bizonyos területén.

"elérhetetlen idea"

ideál

de többet nem javítok :)