Élhet egy ember nem-ragadozó életmódot?

"Amúgy meg a természetben nincs olyan, hogy ha egy állat megeszik egy másikat, akkor "árt" neki."

Tudom, a természet szempontjából nincs jó és rossz, ezek csak az ember fogalmai.

De ha nem a fizikai energiacserét vesszük, hanem mondjuk az emberi érintkezést, kommunikációt, ott is kétféle természetű kapcsolat létezik:

Az egyik, a gyakoribb (még ha ezt nem is vesszük észre!), amikor "lopni" akarunk a másiktól, fölébe kerekedni, ezt lehet sokmindennel, pl. dicsekedéssel, egy harmadik személy olyan tulajdonságának lekicsinylésével, ami tulajdonság a beszélgetőpartnerünkben is megvan (így közvetetten, "ártatlanul" lehet a partnert lelombozni), és egyéb dolgok, amikre az ember kapásból rávágja, hogy "én ilyet sose csinálok". (Na jó, ha valaki tényleg nem, akkor ő kivétel.) A kisgyerekeket már óvodás korban kondícionálni kezdik, hogy ha Pistikének jó (mert győzött a jelmezversenyen), akkor Józsikának rossz (mert veszített). Ergo Józsika jobban teszi a túlélése érdekében, ha irigy lesz Pistire, és az irigységtől hajtva megpróbálja legközelebb legyőzni. Mindkettőjüknek egyszerre nem lehet jó. (???) De persze aki csinálja, az sem rosszindulatból teszi, ő is csak áldozat, mert olyan erősen belénk van plántálva, hogy a hierarchiában folyamatosan küzdeni kell, és a másik az potenciális veszélyforrás, meg hogy az erősebb kutya ... randizik :D. (Ugyan már, a természetben is minden állati egyed párzik, jól is nézne ki egy faj egy bizonyos idő elteltével, ha minden egyes utód ugyanazoktól a szülőktől származna.)

A másik eset pedig az, amikor nem érzünk versenyhelyzetet, és a másikra (mondjuk egy épp megismert idegenre) nem úgy tekintünk, mint akitől meg kell védenünk magunkat, vagy mint akit le kell győzni (puszta elővigyázatosságból, önvédelemből). Nincs dominancia. Nincs (vagy legalábbis háttérben van) az a mostanság sokat emlegetett ego. Ez nagyon ritka, de ez is működőképes! Teljesen más természetű dolog, mint az első, és mindkettőnek megvan a létjogosultsága, és mindkettő működik, habár egymásnak totál ellentétei. Az első logikájával nézve a második értelmezhetetlen. Itt megáll az ész (elme). A második viszont rá tud látni az elsőre. Ebbő lehetne arra következtetni, hogy a második az egy "fentebbi", minőségibb állapot, ami felé lehetne törekedni. És akkor az a megállapítás, hogy az erősebb marad életben (a gyengébből nyerve az "üzemanyagot"), és hogy az egész élet egy verseny stb. stb., új értelmet nyerne: az egyes emberben lévő kétféle, ellentétes késztetés, hajlam versenyezne egymással, és nekünk a kezdetlegesebbet kellene legyőzni SAJÁT MAGUNKBAN, tehát a küzdelem nem mások ellen irányulna. Ha mindenki vívná a saját maga harcát, saját magában, akkor egymással élhetnénk békében, harcostársakként, sorstársakként, bajtársakként, TESTVÉREKKÉNT. (Itt nem arra gondolok, hogy könnyekig hatódva egymás nyakába borulunk, meg rózsaszín szívecskéket küldözgetünk és lájkoljuk egymást a fészbúkon. :D Csak egy szimpla békés állapotra, ami kiegyensúlyozott feltételeket teremt számunkra a valódi, minőségi fejlődésre.)

Elkalandoztam, de a lényeg az akart lenni, hogy ahogy szellemi szinten is van két egymással megférni nem képes út (egy "rabló" és egy "peace van"), úgy a fizikai síkon is lehet, hogy van másik lehetőség, ami a jelenlegi logikánkkal nem felfogható. (Gondolom, erre most sokan mondják, hogy "akkor ne egyél, b....meg, oszt hajjá meg. :D)

"Tetszik nem tetszik, mindannyian ragadozók vagyunk (valamilyen szinten)."

Ha van különbség, hogy ki milyen szinten "ragadozó", az azt jelenti, hogy a mértéke nincs kőbe vésve, így fokozatosan rá lehetne hangolódni a csökkentésére.

"Megteheted, hogy nem ártasz semmi élőnek, de akkor a természet törvényei szerint elpusztulsz."

Igen, de mivan ha... példának mondjuk, hogy játszunk egy társasjátékot, ki van rakva a tábla, fel vannak állítva rajta a bábuk, te vagy a kék, én a piros, meg vannak a törvények (szabályok), hogy melyik lépésnek mik a következményei. Ez a rendszeren belül tökéletesen és szigorúan működik. Ha belefeledkezünk a játékba, úgy gondoljuk, nem is lehetne másképp, és tényleg nem is lehet másképp, amíg a játék törvényei vannak életben. De: létezik egy hatalmasabb törvény. Egyszercsak jön valaki, egy mozdulattal elveszi előlünk a táblát, feldönti a bábukat. Akkor aztán megsüthetjük a törvényeinket.

Rendben, fontos a dominancia, de nem mindegy, mit értünk rajta. Leírok két változatot, én az elsőt tartom eredendően normálisnak, a másodikat pedig elterjedtnek:

Első, amikor a domináns fél azért van ott, ahol (olyan státuszban, pozícióban), mert oda való, ott a helye, ott tud a leghatékonyabban működni, és a többieknek is így van a leginkább hasznára. (A pozíció itt nem csak egy főnöki széket jelenthet, hanem pl adott beszédhelyzetben a tájékozottabb fél helyzetét is, vagy bármit.) Az állatvilágban ez még jól működik, ott pl a vezérbika azért vezér, mert a legerősebb, legbátrabb, legtapasztaltabb, és így a többieket tudja védeni, ha szükség van rá. Tehát főleg ad. Mert lehet, hogy elsőnek ő eszik és ő párzik, de mi ez a haszon ahhoz képest, hogy a csordája életét védelmezi veszély esetén, ezzel az életét kockáztatva? (Ez az arány a második esetnél pont fordítva lesz.) Nem az elnyomáson van tehát a hangsúly. Felsőbbrendűség érzés helyett felelősség érzés!!! Mint ahogy egy jó szülő a gyereket, vagy egy jó tanár a diákot sem elnyomja, hanem támogatja, a tudást átadja, persze parancsolhat és büntethet, de csak és kizárólag tudatosan, a gyerek érdekeit szolgálva, türelemmel, felelősségtudattal, tehát bizonyos értelemben éppen hogy alárendeli magát az, aki felül van! (És a gyerek sem érzi magát elnyomva, testileg-lelkileg-szellemileg lefojtva, éppen ellenkezőleg, a jelenlegi helyzet kedvez a fejlődésének.) És egy anya is, domináns létére bizonyos szempontból alárendelt szolga (persze ez csúnya szó, de igazából milyen szép ez a "szolgaság"), amikor a csecsemőjét óvja, táplálja, rohan hozzá, ha szüksége van valamire, tisztába teszi stb. Az ilyen, valóban "felül lévő" (valakihez képest domináns ember) tulajdonképpen nem is vágyik a domináns szerepre. Egyszerűen csak az. És annak a tudatában AD (nem elvesz, és nem félti a pozícióját!) a "kisebbnek", hogy az a kisebb idővel akár túl is szárnyalhatja őt. És ez nem hogy nincs ellenére a felül lévőnek, hanem még támogatja is, hogy őt magát meghaladják. (Miközben persze nyilván ő maga is fejlődik,de magáért a fejlődésért, nem pedig kicsinyes szándékból.) Az ilyen ember gondolkodása, késztetései túlmutatnak a saját egóján. Tehát nem a másik emberrel versenyez, hanem magáért a fejlődésért dolgozik, másokat is támogatva az ő munkálkodásukban. Az, hogy a "munka" során éppen ki hol áll, ki miben van feljebb (ki miben domináns), nem hiúsági kérdés, csak azt határozza meg, hogy ki mit és mennyit tud éppen akkor adni másoknak. Csak fentről lefele lehet adni, a többletből lehet adni a kevesebb oldalra, az erőstől a gyengéhez, nem fordítva. Aztán ha a gyenge (valamilyen szempontból kevesebb, fejletlenebb) úgy megerősödik, hogy túlszárnyalja az eredetileg erősebbet, akkor ő kerül az "adakozó" pozícióba. Büszkeség, és egyéb torz melléktermékként kialakult emberi érzés nélkül (amit ma már normálisnak gondol az ember, de csak azért, mert megszokta - hatékony kondícionálás).

És van a másik eset, amikor a dominálni vágyó ember nem való abba a pozícióba, ahová kívánkozik, vagy ahol már esetleg helyet is foglalt (egyéb segítő körülményeknek köszönhetően persze - ez is egy torzulása a társadalomnak, nem azért, mert a képességeinek köszönhetően került volna oda). És micsoda káosz ered abból, ha a dolgok vagy élőlények nem a helyükön vannak? Ha nem a saját feladatukat végzik, ami nekik való lenne, amihez értenek? Itt indul meg a romlás. Megéri ez az üzlet? Ez, hogy csak azért, hogy az eluralkodott egó (mi hagyjuk eluralkodni!) a saját igényeit kielégítse, alárendelünk neki mindent? Alárendeljük a rendet (=igazságot), azt az állapotot, amikor minden a helyén van? (Igazság: "megigazítunk" valamit, más szóval igazzá tesszük, azt jelenti, hogy a részeit a helyükre tesszük, így rend lesz, vagyis a rendezettségnek egy magasabb foka, azaz magasabbrendű állapot, azaz közelít az "istenihez", az "igazsághoz" a meg-igaz-ított dolog. Direkt használtam idézőjeleket, hogy ne az isten szón csússzon el a beszélgetés.) Tehát káosz, katasztrófa, csak azért, hogy egy hiú, hepciáskodó "lélek" a saját nyomorán enyhítsen, a saját kisebbrendűségi komlexusát kompenzálja a valójában nem neki való pozíció elfoglalásával, ill. az azért folytatott kétségbeesett küzdelem során okozott károkkal? Túl nagy ez az áldozat.

"az azért folytatott kétségbeesett küzdelem során okozott károkkal"

vagyis nem a károkkal kompenzál, bocsi, hanem azok csak járulékosan jönnek :)