Szerintetek mit ártottam a sorsnak, hogy ilyen sokat szenvedek?

Bocs, ha érzéketlennek tünök előre is...

Nos, az élet nem büntet. Te bünteted saját magad. Egyszer minden formának vége lesz, ilyen a világ! A te saját döntésed az, hogy te ezt hogyan éled meg! Fellehet ezt fogni úgy is, hogy az élet büntet, stb.

Meg fellehet fogni úgy is, hogy ők már elvégezték a feladatukat, és ideje volt távozniuk. Ezek szerint te már kellően erős voltál ahhoz, hogy ezt kezelni tudd! Tudod, isten nem tesz rád olyan terhet, amit ne tudnál elcipelni...

Ne küzdj az élettel, ez az egyetlen mód arra, hogy az ember ne csavarodjon be. El kell fogadni olyannak, amilyen . Mert változtatni a múlton nem tudsz. A most pillanaton se tudsz, éppen ezért felesleges ezek miatt gyötrődni. A múltat el kell engedni, és a jelenért élni. Nem ellene, hanem vele. A szenvedést, a bánatot, mind-mind magad teremted, ezt kell abba hagyni, és akkor jöhet bármi, lehet a pillanat bármilyen, téged nem fog a padlóra küldeni.

Részvétem a családodért, de hidd el nekem, azzal, hogy csak gyászolsz sem nekik, sem pedig neked nem lesz jobb. Ők is azt szeretnék, ha te boldog lennél, hát légy az!

Részvétem és sajnálom.

Nagymama korban az emberek többsége végleg elalszik.

Anyukád elhunyásának is nyilván megvolt a racionális oka.

És az elvetélésednek is.

Peches vagy sajnos, hogy ezek összesűrűsödtek az életedben.

Én azt javaslom, beszélj pszichológussal, biztosan tud segíteni!