Számít számodra, hogy nem te határozod meg vágyaid?

A komoly zene szeretetét NEM a genetika határozza meg. Hanem az, hogy kiskoromban , vagy bármikor meghallottam és megszerettem. Ez igaz az egyéb vágyakra is.

Fiatalkoromban a kalandos, romantikus regényeket szerettem, később csak a tudományosak jöhettek szóba, ma már olyan könyvet olvasok, amihez éppen hangulatom van.

Kiskoromban utáltam a zenét. Apámról ragadt rám, ő sohasem hallgatott zenét, amióta élek. (Megvan a története hogy miért nem, vicces, de hosszú, szóval azt most nem taglalom.)

Aztán megfogta a fülemet az Erasure - Always c. száma - onnantól kedvelni kezdtem az akkori, populárisabb zenéket. Pet Shop Boys, Madonna, East 17, 2 Unlimited, Moby, stb.

Viszont a rockot, metált nem bírták velem megetetni, csörömpölésnek hangzott számomra. Aztán valahol a kezembe akadt egy kazetta, amin lassú, lírikus rockszámok voltak összeválogatva. Metallica Nothing Else Matterse, Guns Don't Cry-a meg November Rain-e, Falcotól a Jeanny, Roxette számok, Queen számok, stb. Na onnantól aztán egyszerűen beleszerettem ebbe a stílusba, éjjel-nappal ezeket hallgattam nagyon sokáig :) A személyes himnuszom a mai napig a November Rain és a Nothing Else Matters :)

Szóval amikor még kicsi voltam, elképzelhetetlennek tűnt, hogy én bármikor is zenét hallgassak. Ma már zene nélkül nem tudok meglenni. Érzem amit akkor éreztem, és össze tudom hasonlítani azzal, amit most érzek - mégsem zavar, nem tűnik különösnek. Talán csak a hirtelen váltás tűnik furának a mai napig, ahogy szinte berobbant az életembe a zene, és a rockzene szeretete.

Ellenben a mulatós cigányzenéket és a túl populáris vinnyogásokat nem tudom a mai napig sem elviselni 10 percnél tovább.