Miért érzem így? Más is érezte már?

Nem tudom rendesen megfogalmazni de megpróbálom. Hülye válaszolók kerüljenek.

Igazából nem tudom melyik kategóriába illene, de ez van legközelebb a lélekhez.

Mostanában egyre többször azt érzem, hogy egy testben ragadtam és ez a test "én" vagyok és ki akarok jönni de nem tudok. Sosem éreztem úgy, hogy ez a test én vagyok és mindig is utáltam. Legtöbbször amúgy is boldogtalan vagyok de ezt érzem már kiskorom óta. Normális, szerető családban nőttem/növök fel, nem bántott senki és mégis ilyen vagyok. Akárhogy próbálok boldog lenni nem megy mert valami hiányzik csak nem tudom, hogy mi. Egyedül, leginkább sötétben szeretek lenni, nem szeretem a társaságot úgyhogy nincsenek is barátaim (csak 1). Ha emberek között vagyok még rosszabbul érzem magam és mindig mindenki azt hiszi, hogy szomorú vagyok, még a szüleim is. Általában nem szeretnek a szemembe nézni mert "olyan szúrós a tekinteted! :O". És néha amikor mélyen belenézek a szemembe akkor tudom, hogy ez nem az én testem. Vagy nem is tudom hogy mondjam mert ez így elég hülyén jön ki. Azt hiszem olyan mintha egy nagyon szűk gumiruhában lennél, rád van tapadva teljesen és ki szeretnél bújni belőle de nem tudsz. Miért érzem így? Fog ez változni? Mert nem látom semmi jelét.

Nem akartam leírni a koromat mert egyből jönnének a válaszok, hogy kamaszkor így meg úgy, minden megváltozik majd blabla. Egy embernek gyerekkorában kéne a legboldogabban lenni de 3-4-5 évesen is már ilyen voltam.

Éreztetek már ilyet?