Az csak egy illúzió, hogy párra van szükségünk, vagy tényleg van egy másik felünk?

Én csak a saját példámat tudom felhozni: volt egy 5 és fél éves párkapcsolatom amiből kiléptem, mert nem akart összeköltözni és (még) családot alapítani sem. Belépett az életembe egy fiú akit még a szakításom előtt ismertem meg. Sokat beszélgettünk, de nem történt több. Aztán ahogy szakítottam szeptember 1-én összejöttünk és ugyanabban az éveben szeptember 3-án megkérte a kezem, szeptember 15-én bejelentkeztünk az anyakönyv vezetőhöz november 8-án pedig összeházasodtunk. Úgy, hogy nem voltam belé szerelmes, ezt Ő is tudta. Viszont egy olyan megmagyarázhatatlan vonzódás kerített hatalmába vele kapcsolatban, hogy hozzá akartam menni és gyereket akartam neki szülni (nem azért mert elkeseredett lettem volna, hiszen 23 évesen bőven tudtam volna válogatni a pasik közül). Beleszerettem és mind a mai napig imádjuk egymást, van egy 3 éves lányunk és egy 5 hónapos fiúnk. Életem legjobb döntése volt a szerelem nélkül férjhez menni. Tehát működik a lelki kötődéses dolog. Szükségünk van kapaszkodóra egy másik ember formájában (legyen az a szerelmünk vagy egy nagyon közeli barát). Az utolsó kérdésedre csak annyit tudok írni, hogy akit szeretünk annak a hiányától félünk.