Leírtam pár dolgot, csak ami jött. Légyszi véleményezzétek ha nem túl kusza ahhoz hogy érthető legyen?

Minden egybe, s egyből minden

A pillanat relatív. Minden pillanat ugyanakkora, ám mélysége okozza nagyságát. Nézzünk rá egy homokórára. Ezernyi homokszem tart egy apró homokszem felé, hogy újra ezer homokszem indulhasson tova. Az az egy szem azonban fordulópont volt: A többi affelé vonzódott és onnan indult ki. Megváltoztatta , formájukat, itányukat. Minden fontosabb pillanat ilyen. Sok száz út és momentum vezet oda, mégis az az egy emelyből tovafolyik a változás, melyet ez az aprócska pont okozott. Így az aprócska pont fogalma megváltozik, nagyobb monumentűvé válik, így kiderült hogy az idő és a tér egymáshoz nem viszonyítható dolgok, hiszen mindkettő függ bár a másiktól, de sokkal inkább hat rá, így a mélyebb pillanatok hatnak a múltba szövődő szálakra, melyek tulajdonképpen az emlékeink. Megváltoztatja őket. Ugyanígy hatást gyakorol a jövőre is, de erre erősebben, hiszen a múltat csak az emlékeikben változtatja meg, míg a jövőt teljes valójában, hiszen még meg sem történt, így nincs mihez viszonyítani a bekövetkezendő változást, így tulajdonképpen olyan mintha nem is lenne változás. De mégis van, a predesztinált jövőhöz képest. Így végiggondolva tehát végzet nem létezik, hiszen igaz hogy a sok szál gyakran mind egy helyre, egy irányba tart, ám valahol összefonódnak, és bármerre elindulhatnak abból a nagy monumentű pillanatból. Hogy merre, az a mi döntésünk, esetleg a környezetünké, de semmiképpen sem a predesztináltság műve. A szálak melyek egybefonódnak én vagyok, s melyek belőlem tovafolynak, szintén a saját, általam megélt nagy pillanat után. Ezeket a pillanatokat általában megérezzük. Vagy a környezetünk indukálja, ilyenkor egyértelmű a helyzet, általában döntéshozatalra kényszerűlünk. De van amikor nem a környezetünk hatására éljük meg ezt a pillanatot, hanem ösztönszerűen, valami új fogalmazódik meg bennünk, valami változás... talán hívhatjük ötletnek, vagy ihletnek, teljesen mindegy, a lényeg hogy életünk ezernyi fonalából érkeztünk el hozzá, és új dolgokat szövünk belőle tovább, de úgy, hogy érezzük a válaszfalat az "eddigi" és az "ezutáni" állapot közt.

Fekete-fehér, azok árnyalatai, s a szürkeség

Amikor rosszul döntünk életünkben, először általában kisebb dolgokkal kezdjük, ezzel azt hiszem mindenki így van. Magyarázkodunk magunk előtt hogy nekünk van igazunk, csak ezt a többiek nem értik meg, ezért rejtegetnünk kell ezeket a tetteinket, vagy akár a megvalósulásuk nélküli gondolatokat. Aztán amikor egyre nagyobb a baj, felfedezzük azt a fontos kérdést amit sohasem szabadna: a jó és a rossz közti határmezsgyét. Olyan ez mint amikor egy "normális", hétköznapi embert vizsgálunk, s mellette egy bűnözőt aki a börtönben ül. A legártatlanabb ember evidensnek tartja hogy a bűnöző a rossz, az átlagember a jó. Aki azonban kicsit mélyebben belemerül, már nem fekete-fehéren látja a helyzetet. Az átlagember lehet hogy megcsalja a feleségét, esetleg élt már vissza munkakörével, vagy éppen egy becsületesnek mondható ember, aki törvénytisztelő, de hideg, és embertelen mellette. Ugyanígy a bűnözőt vizsgálva rájöhet, hogy esetleg nem is tette meg amit tett, vagy okkal tette amit tett, szülei bántalmazták, verték, megnyomorították a lelkét gyerekkorában, és csak e mentális betegsége miatt követte el bűnét. Rájövünk, hogy a két ember közt nincs is akkor a különbség mint ahogy elsőként látszik. Ha erre rájövünk, lehet, hogy bölcsebbek vagyunk mint azok, akik fekete-fehéren látják a helyzetet, ám erkölcsileg már nem érünk fel velük. Amint egyre jobban megvizsgáljuk a fent említett ártatlan embert és bűnözőt, egyre kisebb határvonalat fedezünk fel, egyre jobban bele tudjuk élni magunkat mindkettő lelkivilágába, s hiába küzdünk ellene, a részünkké kezd válni a rosszban lakozó jó, és a jóban lakozó rossz. Ekkor gazdagabbak lettünk, az árnyalatokat értelmezni tudunk, de már összefolyt a kettő. Olyan ez, mint amikor elindulunk kirándulni egy szép széles ösvényen, és ahogy haladunk, az ösvény egyre szűkebb lesz, míg végül a sűrű erdőben találjuk magunkat, ösvény nélkül, a két erdő, amely a két oldalunkon volt, már egy, és mi a részei vagyunk.