Ahhoz,hogy felemelkedjünk előbb le kell zuhanni a mélybe?

9 ez olyan mintha magamnak válaszolnék, amiket leírtál pont ilyen állapotban vágyik én is és pont így gondolkodom már mindenről.

A kisbolt csak egy példa volt, azért nem érdemes kiemelni, mert velem mindig ilyen dolgok történnek, olyan mintha meglátnának az emberek és azt gondolnák hogy na ez egy semmi, ez nem is ember, ennek lehet mondani bármit, úgysem lesz következménye..

Így élek kiskorom óta.

Ezért is hiszek a sorsban, karmában.

Hát ja szar az egész

Foleg az, ha nem tudjuk, hogy emelkedjunk fel

Felemelkedni a mélybe zuhanás előtt is lehet. De magasabbról sokkal nagyobbat lehet esni. Viszont, aki már egyszer volt lent és feljött, az már nem fél a mélységtől. Bátrabban tud repülni.

Valójában nem kell se lezuhanni, sem felemelkedni. Bőven jó, ha vitorlázunk, siklunk, úszunk az árral.

Az élet pedig mindenkinek kiosztja a pofonokat. Nem válogat. Van aki korábban megkapja őket és van aki csak sokkal később. De erről szól az élet. Mert, ha még padlóra is küld, akkor is fel lehet állni. Nem az élet a kemény, mert kiosztja a pofonokat. Az sokkal keményebb, aki megtanulja, hogy hogyan állja a pofonokat. Meg lehet edződni benne, sőt idővel könnyedén el is lehet kerülni a pofonokat.

De aki vissza akar ütni az életnek, az csúnyán elbukik. Mert az élet végtelen. Az életet nem lehet megpofozni.

A lényeg, hogy a legnagyobb pofonnak az van kitéve, aki nagyon gyorsan emelkedett nagyon magasra. Az kapja a legnagyobbat. Aki pedig a mélyből emelkedik felfelé szépen és lassan, az kevésbé tud nagyot esni. Ha pedig kellő magasságban van, akkor képes lebegni, vitorlázni és közben pihenni, mielőtt újra felfelé venné az irányt.

Még a hegymászók is meg-meg állnak pihenni, mielőtt tovább kapaszkodnának felfelé. Felmérik a terepet és megtervezik, hogy merre tovább felfelé. Aki úgy mászik, hogy nem áll meg átgondolni az utat, az leesik és szörnyethal.

A lassú víz is partot mos.