Ha az ego feladata hogy megvédje a személyt akkor az öngyilkosokat miért nem védi meg?

Sajnos nem emlékszem, melyik írónk írta, de hajlok rá, hogy igazat

at adjak neki: Az öngyilkosnak (általában) nem „beteg” a pszichéje, de valamiért attól fél, hogy az hamarosan „meg fog betegedni”, vagyis meg fog őrülni. Márpedig mivel a legszörnyűbb, amit el lehet képzelni, az az, hogy az ember elveszíti az addigi önmagát (ha úgy tetszik: egóját), ezért szármára logikusnak tűnik, hogy inkább a kisebb rosszat (a halált) választja.

Az öngyilkosok beszűkült tudatállapotban vannak,ez a depresszió tünete,így kiszorítja az ego racionális döntéseit a mindenkori szituációkból.

Röviden.

7-es voltam,üdv a Grimmeknek,és egy kérdés is:

Te kivel beszélgetsz ha önmagadban vívódsz egy-egy döntésnél?

Vagyis ki kivel beszélget :) Nos,Grim?

8, Én a 2-es vagyok, de válaszolok. Az egó beszél a másik egóhoz. Vagy hogy pontosabban írjam le az elme mind kettő - mert gondolatokból épül fel.

Viszont van valami ami nem látszik. (Pont azért mert nem elképzelhető gondolatokkal.)

Tudomásom szerint nincs disszociatív személyiségzavarom, a többesszám nem indokolt.

Nem nagyon szoktam magamhoz beszélni a "belső hangon". Persze a belső hang jelen van nekem is a fejemben, azaz a gondolataim nagy része verbálisan megfogalmazódik, de például döntéshelyzetben vívódva nincs párbeszéd jellegű folyamat a fejemben. Egyedül kontemplatív meditáció közben használok párbeszédre emlékeztető megoldást, de ott is annyi történik, hogy a kérdésre, amit feltettem megfogalmazom magamnak szavakban a választ, ami felötlik. Ezt a kérdésre adott válasz formájában. Ha szavakba öntöm a felmerülő gondolatokat, veszítenek a tartalmukból, de könnyebben megérthetők, és jobban emlékszem rájuk meditáció után. Ha egyben próbálom a gondolatot felfogni, jóval nehezebb, és emlékezni is nehezebb rá.