Ha csak egy adott életúton tudom elképzelni az életem (és így lekorlátozom önmagam) akkor még nem állok készen a változásra?

Tehát ha nem bízok önmagamban, és így az önbizalmam a béka segge alatt van. A komoly önértékelési problémáim végett pedig nem merek lépni, és felelősséget vállalni az életemért. Egyáltalán nem állok ki önmagamért semmiben, és így nincs magabiztosságom.

Ezekből következik az hogy csak abban tudok gondolkodni hogy hogyan csúszok le újra. Hogy leszek megint hajléktalan, vagy ha lesz is házam, az csak egy kis viskó lehet áram, és fűtés nélkül.

Az ilyen embereket akik így élnek megértem magam körül, és ha velük beszélgetek sokszor magamra ismerek. Viszont mivel ezzel a szereppel azonosítom magam, azt veszem észre hogy ezzel le is korlátoztam önmagam. Hiszen nem tudok benne hinni hogy másképp is lehetne.

Ha csak így tudok gondolkodni, akkor pedig mostanában nem jutok ki ebből a körforgásból.

Meditációval el tudom érni az ürességet, és akkor elengedve a vágyaimat, még bele is tudok törődni ebbe az életbe. De valahol szomorúnak érzem ezt, mert lehet hogy többre is képes lennék.

Viszont mivel ebből a gondolati örvényből nem tudtam eddig kilépni, ezért gondolom még valami hiányzik. Talán tovább benne kell maradnom? Lehet hogy még ezt az életet, vagy párat le kell élnem ebben a szenvedésben, és akkor valami megváltozik?

Lehet csak nem állok még készen a normális életre?