Hogyan gondoltatok a szerelemre amikor az életetekbe jött? Épp akkor, hogyan álltatok hozzá?

Mikor nem volt vágytam rá, mikor lett, rettegtem tőle.

Komolyan az első dolog amit a kapcsolat elején érzek az a félelem, de nem csak sima félelem, borzasztó kín tudni, hogy akaratomon kívül kialakítok egy érzelmi köteléket, olyasmit ami bármire rávehet. Nekem csak ezután jön a rózsaszín köd mondjuk az csak pár napig tart és vége. Ez a pár nap viszont elég arra, hogy felforgassam az életem valaki miatt aki nem érdemli meg, vagy hogy látni kezdjem milyen valójában a másik.

Arra gondoltam, hogy egy kapcsolatot az elköteleződés éltet, tudatosan kell működtetnie a két félnek. Ha nem jó benne valami, az az én hibám is. Szóval megelégedtem a párommal, igyekeztem jó irányba terelni a kapcsolatunkat.

Aztán jött valaki. Mintha az ég küldte volna, pont rá volt szükségem. A szavai simogatták a szívemet, éreztette velem, hogy szerethető vagyok. Már rég tapasztaltam olyan megértést, és nem is fordult még más ilyen figyelemmel irányomba. Izgalmas volt a vele töltött idő, mégis biztonságban éreztem magam vele. Valahogy ismerős volt.

Soha nem lehettünk igazán együtt, mert addigra megházasodtam, neki is volt családja.