Különös álmom volt ma hajnalban. Segítene valaki megfejteni?

Egy gyönyörű, hatalmas, nagyon rendezett parkban sétáltam. Szép, napsütéses idő volt, kristálytiszta, és azúrkék volt az ég. Körülöttem mindenféle, számomra ismeretlen emberek sétálgattak. Egy középkorú, értelmiséginek tűnő pár haladt el mellettem, és hallottam, ahogy a férfi hangosan mondja a nőnek, hogy: „Ide járnak az emberek feltöltődni, ihletért, és inspirációért. A nevezetes emberek különösen gyakram jártak, és járnak ide.“ Felsorolt pár nevet is, aztán a parkban elszórtan álló szobrokra mutatott. Volt közöttük tudós, művész, államférfi, sajnos a neveiket nem jegyeztem meg.

Sétáltam tovább. Éppen egy férfi lovasszobra, és egy rózsabokor mellett haladtam el, amikor szembejött velem egy fiatal, tinédzserkorú fiú. De ő máshogy nézett ki, mint a többiek a parkban. Tipikus, 18. századi viseletben volt, ránézésre jómódúnak, sőt arisztokratának tűnt. Fekete, hosszú fazonú kabátot, tipikus csipkés, fodros fehér inget, fekete térdig érő nadrágot, fehér harisnyát, és azt a tipikus 18. századi csatos férficipőt viselte. Volt nála egy sétapálca, és olyan tipikus háromszög alakú, fekete kalap is volt rajta, aminek fehér volt a szegélye. Rizsporos parókát viszont nem viselt, fekete, természetes haja volt, hátul copfban.

A legfurcsább a bőre volt. Fehér volt, és viaszos hatású. Az arcán néhány helyen átlátszottak az erek, ilyen fura sötétlilás színük volt, különösen a szájánál, meg a szemei körül volt ezekből a foltokból sok.

Odaszóltam neki, hogy „Jó a jelmezed.“

Mire közölte velem, hogy ez nem jelmez. Majd rámparancsolt, hogy menjek vele. Valamiért első látástól kezdve szimpatikus volt, és feltétle bizalmat éreztem, ezért követtem. Letértünk az ösvényről, és totál megváltozott a táj jellege. Kicsit úgy nézett ki az egész, mint a skót fennsík. Gyönyorű, zöld fű volt itt szinte mindennütt, de minden nyirkos volt, és lankás, körülöttünk kopár sziklaszirtek. Itt már nem volt egy „hétköznapi“ ember sem, de a sziklaszirteken ilyen mindenféle sápadt, halottnak tűnő emberek álltak, és figyeltek minket. A nap csak nagyon gyéren sütött, szürke fellegek borították az eget.

Megkérdeztem attól a fura fiatalembertől, hogy mi ez a hely, de nem válaszolt. Aztán megkérdeztem tőle, hogy hova visz. Erre a kérdésemre annyit felelt szűkszavúan, hogy „Bemutat néhány barátjának.“

Elkezdtünk felfele mászni, egy nagyon meredek, szűkös ösvényen mentünk, körülöttünk mindenütt sziklák. Útközben megálltunk egy kicsit pihenni. A fiatalember felfelé mutatott az elegáns sétapálcájával. Akkor vettem észre, hogy a hegyormon, odafent áll egy sötét, Vajdahunyad várára emlékeztető kastély. Azt hittem, oda akar kalauzolni. De aztán folytattuk az utat. Közben egyre meredekebb volt az egész, és inkább hegymászás, mint túrázás volt a közös kirándulás. Aztán egy mohás, sziklás résznél megálltunk. Három sápadtbőrű, hullás színű torszülött ült a sziklákon. Alul két kisebb, felettük pedig egy nagyobb. A kísérőm rámszólt, hogy fogjak velük kezet. Igen ám, csak az egyiknek nem voltak kezei, illetve ilyen kis csökevény valamik, a másiknak meg a lábai voltak elcsökevényesedve. A testük, a fejük, mindenük totál gnóm volt, és aránytalan. A két kicsi, a kezetlen, meg a lábatlan, azok tényleg kicsik voltak, kb mint a csecsemők. A fejük pedig abnormálisan túlfejlett volt a testükhöz képest, brutál nagy koponyával, olyasmi formájú fejük volt, mint valami félbevágott gomba.

Ösztönösen undorodtam hozzájuk érni. Ott voltak a nyirkos, mohás környezetben, ők is ilyen nyirkos, nyálkás, gusztustalan entitásoknak tűntek, de aztán erőt vettem magamon, és kezet próbáltam fogni először a csökevényes lábúval. Határozott, de rövid kézfogás volt. Megkönnyebültem utána.

Aztán a csökevényes kezűvel kellett kezett fognom. Azt gondoltam, az sima ügy lesz, de amikor kezet nyújtottam, összekarmolt a kézcsökevényeivel, és fájdalmasan elrántottam végül a kezem.

Aztán a harmadik következett, aki ezek felett ült. Totál torzszülött gnómnak tűnt az is, viszont a kezei, meg a lábai megvoltak, csak ilyen gyenge, indaszerűnek tűntek és furán hajlottnak. A tekintete nagyon szigorú, már-már gonoszan szúrós volt, de kiállt kicsit az alsó állkapcsa, és nagyon gnóm pofája volt, ami miatt teljesen retardáltnak tűnt.

A kísérőm unszolására végül kezet fogtam vele is, ám ekkor váratlan dolog történt. Nagyon erősen rámarkolt a kezemre, és egyre erősebben szorította. Nagyon fájt, és kérleltem, hogy hagyja abba, elég volt.

Nagyon valóságosnak tűnő álom volt, tényleg éreztem a fizikai fájdalmat.

Ez a nagyobb darab torzszülött nem engedett a kézszorításból. Minél jobban próbáltam volna a kezemet kihúzni, annál erősebben rám markolt. A karjai ilyen teleszkópszerűen nyúltak, és rövidültek. Mivel nem akartam, hogy leszakadjon a kézfejem, ezért rohangáltam folyamatosan. Aztán amikor nagyon megnyúlt a karja, megpróbált izomból nekicsapni a szikláknak. Sikoltozni kezdtem, és a fiatal arisztokrata kísérőm is rászólt a erélyesen a lényre, hogy „Gadu, most már elég lesz. Engedd el a hölgyet.“ A lény egyáltalán nem hallgatott rá. Én is próbáltam többféle módon ráparancsolni, de az sem segített. Sőt, kéjesen vigyorgott, és a másik kezével a mellkasomat kezdte el szorítani. Alig kaptam levegőt, ő pedig egyre erősebben szorongatott. Végül az álmomban ájulásközeli állapotba kerültem, és ekkor hála az égnek, felébredtem. Verejtékezve, zihálva.

Nem tudom, milyen entitás lehetett ez. Valami japán szellemre tipelnék, mert a Gadu tökre japánosan hangzik. Vagy francia valami lehett, de akkor Ghadou, vagy Gadhou lehetett a neve. Kicsit para álom volt, elég zaklatottan ébredtem.