Miért zaklat állandóan álmomban?

Lány vagyok. Ő is :)

Én annyit változtam, egy tibeti szerzetes megirigyelné a türelmem :D Tényleg talán már túl lazán is fogom fel a dolgokat.

Sajnos ő is változott, csak rossz irányba. Az alap problémák fennállnak ugyanúgy, de rejtegeti őket, hazudozik, aztán egyszer csak betelik nála a pohár, és robban.

Biztosan bántották, mert nincs megelégedve magával. Ez persze rajtam csattant mindig, mert aktív ember vagyok, aki mindent ki akar próbálni s bármit csinálok, az véleménye szerint azért van, hogy jobb legyek nála.

Soha nem versenyeztem önmagamon kívül senkivel, ő mégis a vetélytársat látta/látja bennem.

Ő lusta én túlpörgök, gondolhatod...

Alapjában véve egy mufurc, megkeseredett ember, aki égni akarja látni a világot.

A fő hobbijai közé tartozik, hogy az önmagának kreált "ellenségei" után kutakszik facebookon minden nap, szinte remeg, hogy azt lássa, milyen rossz nekik nélküle. Rengeteg van belőlük, mindenkivel életra szóló bartáságokat köt, majd egy éven belül ellenségének kiáltja ki.

Rengeteg csoporthoz csapódik, aztán kiutálja belőle - saját magát.

Az egész világnézete úgy rossz, ahogy van.

Rengeteget próbáltam segíteni neki, önbizalmat önteni bele, vittem ide-oda, de csak zúgolódást kaptam cserébe, és lehúzást.

Én mindent intéztem neki, de ő a legkisebb esetben sem tett meg nekem semmit.

Egyetlen egyszer ajánlotta fel magától, hogy szerez nekem egy gyakorlati helyet képzéshez... addig húzta direkt az időt, de még az utolsó pillanatban is ígérgetett, míg le nem telt a határidőm. Buktam egy félévet miatta.

Még neki állt feljebb, hogy ezért nem intézkedik senki helyett :D

Egyébként is, kérésem ellenére egész nap facebookon üzengetett. Akkor még aranyos volt, hogy ennyire hiányzom neki, de így utólag még azt is megkockáztatnám, hogy a hobbijaimtól próbálta elvenni az időt. Amint megkértem, hogy hanyagoljuk a facebookos kapcsolattartást, és korlátozzuk gyakori személyesre, megint bevágta a hisztit.

Ő az utolsó ember, akire szükségem van. Mellette csak toporgok az életben.

Szóval ha az Istenek rendelték mellém, akkor karmikus büntetésként, akadálynak :D

3-as, köszönöm a válaszod, de baráti kapcsolatról van szó :)

Igazából semmihez nem tudom ezt a tapasztalatot kötni, ő volt az első, és egyetlen igazi barátnőm, legalábbis amíg meg nem hülyült, és ki nem alakította a kisebbségi komplexusát velem szemben.

Nem, több esélyt nem fog kapni, akkor sem, ha megint jön bocsánatot kérni, nem véletlenül tettem ki most én.

Ahogy írtad, többször éreztem magam mellette rosszul, mint jól. Nélküle sokkal harmonikusabb az életem, anélkül tudom élvezni a hobbijaimat, hogy valaki utálkozna miattuk.

Így visszaolvasva jól megmondtam a magamét, de legalább ilyenkor eszembe jut, miket művelt, nehogy tényleg hiányozni kezdjen :D

Az a baj, hogy nála valahogy fordítva sült el a dolog.

Az elején minden tökéletes volt, jól éreztük magunkat, imádtuk egymást, a férjem konkrétan féltékeny volt rá :) Mindenki meg volt győződve róla, hogy több van köztünk, mint barátság.

Akkoriban én voltam elveszve, se kilátások, se jövőkép, egyszerűen nem ment semmi. Éppen ő adta az erőt, hogy összekapjam magam, de sajnos ahogy pályára állítottam az életem, kezdődtek a fent pedzegetett kisebbségi komplexusai. Pillanatok alatt összedőlt minden.

Míg azelőtt megértettük egymást, hirtelen jöttek a veszekedések, a hisztik, a mosolyszünetek, majd az eltűnései.

Folyamatosan két tűz között őrlődtem, hogy a hobbim - és most már karrierlehetőségem -, vagy ő a fontosabb, mert a kettő valahogy nem akart együtt működni. Ez még csak a jéghegy csúcsa, sok minden egyéb is nehezíti az életem, és ő sajnos támasz helyett folyamatos akadály lett.

Többször elhittem neki, hogy onnantól minden a régi lesz, de nem lett, csak egyre rosszabb.

Képzeld el, hogy ha hobbiszinten irritálta egy tevékenységem, akkor hogyan oldódna meg a probléma, ha az ráadásul a munkámmá válna?

Ha karmikus is, talán neki van szüksége rám, úgymond részemről már elvégezte a feladatát. Pályára álltam :)

Én viszont nem tudom, mit kezdhetnék vele, hacsak nem én játszom a pofonosztót az életében...